Szűröm a fényt, a gondolatot,
a szót, emléket, valót.
Újraterem az érzés.
Dohogás helyett: ki-be
légzés lassan. Áhítás:
a semmit simogatni,
mindent érezve. Vagy
meglehet, elkerülök
egy bekötőútra, ahol
szűröm a fényt, a
gondolatot, a szót,
emléket, valót – megéri,
megértésbe csomagolt
minden kérdés; addig
magamra öltöm
sebtében a nekem
valót: látod, ugyanaz
a tisztaság világlik át
rajtad, rajtam.
*
Meztelenek. Kövek, akárha lüke
fejtetők mindenhatón lüktetünk
a vízben. Vagyunk, nem vagyunk.
Bordázatainkban színes sebek.
Lapis lazuli és azurit, de szürke
is; a vízből egyikünket kiemeled,
ha megszáradunk – csak kavics?
A láthatatlan színezi a láthatót.
Jelenné idomít az örök változó.
Szívemből kiemelek egy verset
neked, megsejted, ott vagyok –
feltérképezem kékkő-sebeidet.
Legutóbbi módosítás: 2011.06.21. @ 19:29 :: Marthi Anna