A büszke tartású, ismeretlen fiatalka lány sem a hóna alatt, sem a fején nem hozott szakajtót, úgy tűnt, csak valami elintéznivaló ügyben jár. Egyenesen a pékség felé tartott. – De mi dolga lehet ott? – Magabiztos, majdnem dacos arca kipirult, és „dicsértessék”-kel köszönt be a pékhez.
Károly és Aranka – a fodrász és ifjú neje – napi kapcsolatban álltak Karaus pékékkel, hisz egy udvarban éltek. Mióta bejelentette, hogy el akar költözni, a község új péket (sütőt) keresett.
Azt is beszélték a fodrásznál megforduló kuncsaftok, hogy valami idegenben tanult fiatalember akarja megszerezni a bérletet, meg hogy az valamelyik felkapaszkodott szőlőhegyinek a fia. Egyesek a nevét is emlegették, mások tudni véltek sok mindent: Hogy nem egy gyütt-ment família ám ez, csak eddig elvesztek a szőlőhegyek ismeretlenségében. Meg hogy szinte észrevétlenül szedték meg magukat.
A hír aztán nem állt meg az üzletben; terjedt, mint futótűz a száraz avaron.
Amint hamar kiderült, a lány nem egyedül jött, csakhamar a nagybajuszos édesapja is végigbaktatott a járdán, fényesre tisztított, puhaszárú csizmában és az elmaradhatatlan kékfestő férfiköténnyel, aminek bal csücskét felhajtva derékszíjába gyűrte a jobb oldalon, jelezve, most épp’ nem dolgozik. Kalapját kezében hozta. A borbélyüzletben azonnal igazolódni látták az addigi pletykákat:
– Ez tényleg a sárállási Plávics. Hiába vett el módos lányt, egy ágyat se kapott staférungba. Ennek a fia tanút Romhányban péknek. Az biztos haza készül. Mibül akar ez itt bérletet váltanyi a fiának?
– Ahun törekvés van, ott rávaló is lesz – szólt a falusi, bölcs kérdezz-felelek.
Az úgynevezett „Sárállásnál” – ahol valamikor kiszáríthatatlan, marasztaló sártenger lehetett – Ozorához öt kilométerre – Plávicséknak szép, nagy szőlőjük volt.
Nem csak a laptyán ültettek be konyhakertet, azaz a domboldalra telepített szőlőültetvény alatti lapályon, hanem az úttest másik oldalán pár holdas kukoricaföldet is hozzá vásároltak az idők folyamán, amin sok konyhanövényt is meg tudtak termelni. A gazdaság, ahol tehén, malacok és baromfi nyüzsgött, onnét tejjel, túró-tejföllel és tojással, a kert pedig zöldségfélével küldte be a fehérnépet a falu csarnokába meg hetipiacára.
Gyuri bácsinak a felesége tehetős családból jött, magasabbra törő, büszke urát könnyűszerrel húzta magával szegénységből a feljebblépés irányába. Lányuk, a cserfes Margit a kisebb, ő majd megcsinálja a szerencséjét egy kis szülői segédlettel. Az esszem gyereket, azaz egyszem fiút – mert ugye a másik csak lány – azonban iparosnak szánták. Magda néni testvérbátyjánál találtak is neki való ipar tanulását.
Mihály Romhányban jómódú, olvasott pékmester volt és egészséges gondolkodásával már rég nem paraszti életformában élt. Unokaöccsét saját fiaként nevelte és taníttatta tovább. Ráadásul a „nyersanyag” alkalmasnak is bizonyult a formálásra. Az eszes, jóvágású parasztfiúból, falusi kortársainál kiműveltebb ifjú férfi kupálódott.
A romhányi kenyérboltban naponta megjelent egy szép szolgálólány. Egy szomszédos, kis palóc faluból jött el, és ő sem buta kis cselédnek bizonyult, hanem inkább a felvágott nyelvű, értelmes, mindent megtanulni akarók fajtájába tartozott. Szolgálni is azért állt be, hogy egyedül is megéljen, közben az urak életéből ellessen, amit csak lehet, amit majd hasznosíthat a maga teremtette kis világában.
Gyorsan meg is szerették az ügyes kislányt, aki rövid idő alatt beletanult az úri elvárásokba és keze nyomán ragyogott minden.
Ápolt volt, városiasan öltözött, természetesen illett rá minden, amit viselt.
A takaros cselédlány és a nyalka péklegény hamar felfigyelt egymásra és a nagybácsinak egyáltalán nem volt ellenére az alakuló románc. Mégis arra intette az öccsét, hogy az otthoniaknak mindezt csak óvatosan szabad adagolni, időt kell engedni, hátha más az elképzelésük a fiuk jövőjéről.
A mestervizsga után is magánál tartotta Gyurit, hogy az önállósodásra spórolhasson. Jól sejtette, otthon valóban más, és bizony határozott terveket szövögettek a szülők…
*
A postai borítékon Margit gömbölyű betűivel ez állt: „ifjabb Plávics Györgynek”. A címzett örömmel nyitotta fel, aztán olvasta a rövid levélben a hibátlan írást:
„Kedves Gyurink!
Tudatjuk veled, hogy mink jó egészségben vagyunk, amit néked és Mihály báttyának is tiszta szívből kívánunk.
Édesapám helyett írom, hogy megszereztük néked a bérletet, mostmár hazavárunk. Küldj értesítést, mikor mehet elibéd kocsi az állomásra.
Csókol szerető húgod: Margit”
– Öt kilométerért kocsi? Mi a fene! – hümmögött a legény gépiesen. Aztán forgatta kezében a szűkszavú üzenetet, és rossz érzés nyomta el azt az örömöt, amit éreznie kellett volna. Hiszen erre várt, alkalmazottból a maga urává akart válni. Föl se fogta azonnal, hogy mit is jelent ez az egész. Töprengett.
A terveit mégis közölni kellett volna az otthoniakkal, mielőtt helyette döntenek, mert ő nem akart végleg visszamenni, hanem feleségül venni Mariskát, aztán Romhányban építeni fészket.
– Rossz híreket kaptál? – állt meg mellette Mihály bá’
– Még azt nem lehet tudni, báttya – vakarta meg a búbját Gyuri a félretolt, fehér sapka alatt.
– Apád akar valamit?
– Kibérelte nekem a falusi sütödét, és hívnak haza.
– Ez tényleg nem jó hír nekem, mert akkor itt hagysz engem. De mi lesz Mariskával?
– Csak azt tudnám, hogyan mondom el nekik, Mihály báttya, hogy én vinném őt is?!
A kimondatlanra gondoltak mind a ketten. Talán nem kellett volna halogatni azt a „beadagolást” az itteni tervekről. Rosszat sejtetett velük ez, a hirtelen jött gazdagság, meg az otthoni gondolkodás ismerete.
– Sehogy. Ha a sógor eladott valamit a pékségért, akkor annak ára lesz. Kinéztek volna neked egy módos lányt? – fogalmazta meg Mihály bátya a kézenfekvő kilátást. – Mert Ozorán vagyont szerezni csak hozománnyal lehet.
– Most mi legyen? – nézett fel a hosszúra nyúlt legény, mint egy megszeppent kisfiú.
Ránézett a másik gondterhelt, de higgadtabb férfi:
– Előbb csak egyedül menj. Vagy akarod, hogy én elkísérjelek?
– Ne. Megyek magam. Most előbb Mariskával kell beszélnem – indult a boltajtó felé, mert a polcokon már ott illatoztak a vevőkre váró friss kenyerek.
*
A lány arcán szétfutott az eleven pirosság, amikor Gyuri megszólította.
– Ráérsz egy kis időre, Mariska?
– Most? – csodálkozott rá a szokatlan idő miatt és csipkésre font háncsszatyrába süllyesztette a ropogós, rőt-szőke cipót. – Nem ér rá délutánig? Vár az asszonyom… reggelit kell készítenem, tudja.
– Elkísérlek, mert az sürgős, amit mondani akarok. – Hadarta, hogy mit írtak otthonról és közben gyűrögette sapkáját a fiú…
Nagy, könnyes szemekkel nézett fel rá a lány.
– Mágoat soha többet nem engedik ide visszá – érezte meg a fenyegető jövőt. Enyhén palócos kiejtését mindig elragadónak találta Gyuri, most még jobban el is gyengítette vele.
– Beszélek velük, aztán visszajövök érted, Mariska… Ha meglátnak, úgyis megszeretnek, nem szakíthatnak el minket.
– Abban én nem bíznék Gyuri. De várni fogok, aztán ha később is úgy gondolja, engem itt megtalál. De én azt a szégyent nem élném túl, hogy engem kinézzen a maga büszke családja. Nem mindenki olyan ám, mint Mihály bá’!
– Nem rossz ember az apám, jót akarnak nekem. Különben sem kényszeríthetnek semmire, amit én nem akarok.
– Persze – sóhajtott Mariska –, menjen csak haza, nézze meg azt a híres pékséget.
Becsukta maga után a cirádás vaskaput és sietve fordult is, hogy elrejtse az ijedelmét.
– Várj… este még beszélünk, csak holnap utazom el – szólt utána Gyuri és megmarkolta a hideg vasat. A lány a kezével jelezte, hogy hallotta. Nem fordult hátra, felszaladt a vadszőlővel befuttatott veranda lépcsőin, eltűnt a szárnyas ajtó mögött. Az előszoba csipkefüggönye védelmében aztán kilesett. Látta, milyen súlyos léptekkel indul el onnét Gyuri.
Este a szokottnál is szebbnek, csinosabbnak látta őt a legény. Olyan volt, mint egy vidéki postáskisasszony. Mariska nem sírt. Két kezébe fogta a fiú arcát, úgy nézett az átható kék szemekbe. Kezének finom, szappanillatát akkor is érezni vélte Gyuri, amikor csak gondolt rá.
– Ha mégis visszajön, akkor tényleg szeret engem… Én megvárlak, te uzorai legény – tette még hozzá kisvártatva, nyomatékkal.
Ami eddig valahogy nem állt a szájára, az most jött magától… először mondta ki, hogy TE…
*
A rügyező bokrokkal benőtt kerítésnél megállt Gyuri, kicsit nézte az apró ablakon kiszűrődő lámpafényt. A kutya először tétován vakkantott kettőt-hármat, mintha tűnődött volna, hogy csakugyan a kisebbik gazda szagát kapja-e el a szimatoló orra, vagy el kell zavarnia egy késői látogatót. Aztán boldog ugatásba fogott és rögtön el is árulta vele a némán leskelődőt.
– Ki van ott? – tartotta magasra a petróleumlámpát a kilépő öreg György.
– Én vagyok édesapám! – nevetett az ifjabb és megemelte, megforgatta az apjuk mögül a nyakába ugró húgát.
*
Karaus pék jól megnézte magának a határozott kézfogású, szép szál legényt, aztán végigvezette a lakástól a pékségen át – a hátul mély öltőárokkal lezárt – előtértől a hátsó kamrákig.
A kibetonozott árok végeiből két kemence nézett egymásra. Boltozatuk messzire elnyúlt, balra az előkészítő, dagasztó helyiségbe, jobbra pedig az egyik lakószobába, ami után még egy nagyobb, udvarra nyíló szoba tartozott a pékséghez. Balra még két kőpadlós kamra nyílt az udvarra, jellegzetes liszt-illatot árasztva.
Gyuri mögött ott tolongott a kellően öntudatos, de azért illendően csendes család; aptya, annya – ahogy ők hívták egymást – és húga, Margit.
Együtt mentek át a szomszédba is, a község egyik legszebb, sokszobás házába, a „pékház” gazdájához.
A nagykereskedő Nemes Lajosnak ezeken kívül még az áruház épülete és más tulajdona is volt a községben.
A tulajdonos remek humorú, közvetlen modorú ember, nem játszotta a pöffeszkedő uraságot, megmaradt annak a becsületes embernek, aki sok éve gabonakereskedőként a faluban letelepedett. Az akkor még „bőruhás” felesége kézen vezetve hozta az egy-szál ingecskébe öltöztetett kisfiúkat.
Harminc év alatt Nemesnéből finom úrhölgy formálódott, de egyszerűen kedves, közvetlen maradt, akit mindenki szeretett, a fiúcska csendes fiatalemberré cseperedett, orvosi diplomát szerzett, verseket írogatott, aztán a fővárosból hozott magának törékeny feleséget. Apjából házak, boltok tulajdonosa, nagykereskedő és a jótékonyságáról ismert polgár vált, aki nem restellett parolázni a földet szántó paraszttal sem.
Nemes Lajos üzleteiben és áruházában sok alkalmazott talált munkát, nála mindig volt hitel, sőt alkalmi leértékelések. Elismerést vívott ki magának nem csak az egyszerű nép, de a polgári lakosság körében is. Gyakran ült a falu első embereivel és megbecsült iparosaival egy asztalnál az olvasókörben. Nagy ultipartikat is rendeztek ott. Az egyleti teadélutánokon is az ő anekdotáin derült az asztaltársaság.
– Olyan a fiam, mint a ”nyócastü” – mondta, tettetett panasszal.
– Milyen az?
– Hosszú és bökős! – közölte, miközben legyezővé nyitotta kezében a neki osztott kártyalapokat.
Ő előre tájékozódott, tudta már, hogy a Községháznál is szívesen fogadták az ifjú péket és a legnagyobb jóindulattal volt kész egyengetni új bérlőjének ígéretes jövőjét. A papírjait rendben találta, a bérleti díjban is megállapodtak.
Gyurit vitte a sodrás, mire észbekapott, már nyakig merült a ráháruló felelősségbe.
Munkába állhatott, családja pedig csak a régi mester kiköltözését várta, hogy elfoglalhassák a lakást is ebben, a Főszegen álló gangos házban, még ha ezért minden segédmunkát maguknak kellett is végezni. Gyuri bácsi mellét feszítette a büszkeség. Ezt akarta, mióta apósa úgy megalázta őt, a szolgalegényt. Végre megmutathatja felesége gőgös nagygazda rokonságnak, hogy képes vinni valamire ő is, fiából a falu élenjáró iparosa lesz. Lelkesen fűtötte a kemencét, zsákolta a lisztet és hordta a vizesvödröket a Szentháromság téri artézi kútról.
Egyelőre nem beszéltek költségekről, összefogó család voltak ők, mindenki egy célért hajtott.
Margit is felkelt az éjszaka közepén, ment ő is a pékségbe és úgy állt a dagasztóteknő mellé, mintha azonnal meg akarná tanulni a finom pékáruk készítésének titkait. Sürgölődött, kézhez adott, felírta a bejelentett kenyereket, bevetéskor ragasztotta rájuk a névcédulákat.
„Kisinasom”-nak szólította őt a bátyus. A jó munka öröme, a jópajtási viszony még közelebb hozta őket egymáshoz. Mégse kockáztatta meg Gyuri, hogy Margitot beavassa titkaiba. Pedig az idő elviselhetetlenül telt Mariskától így elszakadva. Gondolatai folyton messze jártak, gyakran írt is, de otthon az őszinte beszélgetésre alkalmat még nem talált. A leveleire jött választ mégsem akarta tudatni és utána magyarázkodni. Személyesen vette fel a postán.
A nagy tervezgetéseket látva egyre kínosabbnak érezte azt, hogy itt semmit nem tudnak még Mariskáról.
Aztán amikor kimeszelték a szobákat, és azt méricskélték, kinek hová tehetik az ágyát, bátorságát összeszedve előállt végre:
– Édesapám, várjunk még azzal a rendezkedéssel!
– Mire, te? – csudálkozott rá az apja és nagy bajuszáról lecsippentette ajkával az aranyló leves gyöngyét. Gyuri elszántan nézett szembe vele.
– Hát, én Romhányban elköteleztem magam…
– Hátaztán! Mivee? Kinek? A sógornak nem tartozunk, úgy t’om.
– Neki nem is, de egy lánynak igen, akit el akarok hozni, hogy megismerjék.
– Aztán kiféle lenne az? – vetette oda csak úgy mellesleg az öreg, de erre már Magda néni megigazította a keszkendőjét.
– Nagyon rendes, dolgos lány, szép is, eszes is, én szeretem, és el akarom venni. Csak a maguk beleegyezése hiányzik és elhoznám…
– Nofene! – jegyezte meg az apja, mintha azt vette volna tudomásul, ami nemigazán fontos, hogy eleredt kint a futó zápor. Kanalazott tovább.
– Városi? – élénkült meg Margit. Erre a szülők is várakozással néztek.
Gyuri pedig óvatosságát félretéve bizalommal lépett és pottyant bele a verembe, aminek mélyén sötét célokkal kellett felvennie a küzdelmet.
– Most lehet mondani. De csak mióta ott szolgál.
Vészjóslóan, fojtott hangon szólt a kérdés:
– Szóógáll?! Hát cseléd?!!
– Nagyon jó, úri háznál… És csak addig, míg el nem veszem.
– Cselédet csak ágyba visz az ember – szögezte le és közömbösen kanalazott tovább az apa. – Aztán az a móggya, hogy kifizeted a doktort, utána eefelejtyük.
Legyintett is hozzá az öreg a nyomaték kedvéért.
Mintha darázs csípte volna meg, úgy pattant fel ültéből a fiú. Remegett a hangja.
– Apám, ezt maga csak azért mondhatta, mert az apám és még semmit nem ért. Mariska tisztességes lány, aki dolgozik, hogy az is maradhasson, és mi szeretjük egymást. Vár engem, én megígértem, hogy visszamegyek érte. Senki nem sértegetheti többet, mert a feleségem lesz. Ehhez a beleegyezését kikérem, de ha nem adja, a’nélkül is elveszem!
De erre már az öreg is felugrott. A szék kidőlt alóla, a kanál nagyot ugrott a lesújtó ökle mellől. Arcán, a mindig pirosló két folt szétterült az egész fején. Ugrásra készen néztek farkasszemet:
– Cselédet akarsz behozni a családba, cselédet eevennyi, pékmester létedre? Te nem vagy eszedné! – ordította. – Urat akartunk belüled, mindent azér csinyálunk!
Magda néni egyik, Margit a másik oldalról kapaszkodtak a karjába, úgy csitítgatták.
– Nyughass aptya. Nem gondúta még meg a gyerek, tudod milyenek a fiatalok, eefelejti hamar, talál itt egy ujjára százat is. Hászen kapós legény lett a mi Gyurink…
– Anyám! – akart tiltakozni a fiú, de Margit az apja háta mögül némaságra intette.
Nyomott hangulatban, némán láttak munkához.
*
A fiatal borbéllyal és nejével eddig csak udvariasan köszöntötték egymást. A fiatal asszonyka kis idő elteltével megjegyezte, hogy ez a fiú túl csendes és nagyon különbözik a családjától.
– Valami nem stimmel náluk, én is látom – tette hozzá a férje.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Pápay Aranka
