A vasárnapi misére mind a négyen elmentek. A templom előcsarnokában Gyuri bá’ megragadta fia karját és a kórus felé irányította magával. Margitot, a vadonatúj kasmír ruhájában kíváncsi szemek kísérték, amíg a padsorok közt előre lépkedett. Beállt a lányok csoportjához és felemelte büszkén a fejét. Azok végigmérték, összenéztek, összesúgtak:
– Ez ki?
– A sárállási Margit.
– Bekőtöztek?
– Be.
– Itt a báttya is?
– Biztos.
Magda néni egy lánykori ismerőse mellé ült le, aki a többi asszonnyal együtt fejbólintással tett eleget a befogadási kötelezettségnek. Még nem volt vélemény, vártak a fejleményekre.
– A második sor közepén az a szőke, magos. Azt nézzed meg jól, fiam – tolta a könyöklőhöz Gyurit az öreg a kóruson, aztán hátrébb húzódott, helyet hagyva a fiataloknak.
Lenn a második sorban egy szőke, nagyon mutatós lány állt, halványzöld brokát őtözetén széles csipkéből volt a gallér, aranyláncon súlyos Mária medál pihent a formás mellén. Bátran nézett fel a kórusra és pillantása találkozott a többiek közül kitűnő legény szemével, akit megelőzött már a híre.
Gyuri jól megnézte. A szemrevaló lányra biztosan felfigyelt volna figyelmeztetés nélkül is. De a sok cifra virágszál között ez is csak a szemét gyönyörködtette.
Gondolatban felöltöztette Mariskát ezekbe a selymekbe. Elmosolyodott. Az egyszerű flokon ruhácska és a vállig érő haj hátul összefonva vagy kibontva és két hullámcsattal is elég keret volt Mariska szépségének. Felidézte a friss illatot, ami mindig körüllengte, látta az üde arcocskáját, és hirtelen nem tudta, mit is keres ő itt egyedül, mikor nekik egymás mellett volna már a helyük.
Az oltár felé fordult.
„Istenem, ketté kell e szakadnom? Itt az apám mindent feláldoz a biztos jövőmért, megélhetésünkért, ott Mariska és a biztos boldogság!”
Mire a szőke lány újra felpillantott, a délceg idegen már nem állt a könyöklő mögött.
– Meglássd, ez hamar kiveri a fejedbül azt a büdös kis cselédet… – szegődött elrohanó fia mögé az apja.
Gyuri megállt a kőlépcső egy fokával lejjebb, aki fölötte állt, azt mégsem rázhatta meg, pedig a görcsbe rándult keze már-már elindult…
– Édesapám, ezt ki ne mondja mégegyszer! Nem is ismerik azt a lányt. Nekem Mariska nélkül nem kell a maguk péksége. Vagy idehozom, vagy visszamegyek hozzá.
És lefutott a lépcsősoron, Plávics alig bírta egy darabon követni, a távolság nőtt, végül csak utána kiálthatta:
– Tee! Agyonütlek. Tudod, mit attam ee miattad? Az se érdekül, hogy mink kinek köteleztük ee magunkat?
Megtorpant, de meg nem fordult a fia. – „Tudhattam volna” – dünnyögte maga elé keserűen.
Gyuri nem a kapun fordult be, hanem fellépett a három utcai lépcsőn. A borbélyüzlet tele volt kuncsafttal. Minden szem feléje fordult, amikor csendesen köszönt. A fodrász udvariasan hellyel kínálta a vendéget, rögtön látva, hogy sima az arca, a haja is nemrég láthatott ollót… – ”Ez a fiú csak bemenekült ide” – állapította meg.
*
A beszélgetők is elmentek már, mert az ünnepi ebéd sem hűlhet el… De Gyuri még változatlanul a térdeire könyökölve, némán forgatta a kalapját. Aztán feleszmélve állt fel. Váltottak már szót, mint lakótársak, de csak a köszönés és bemutatkozás erejéig.
– Bocsánatot kérek, nem volt hol lehűtenem az indulatomat – nyögte magyarázatul. – Majd egyszer megmagyarázom. – És sietve elköszönt.
Többször be-betért az üzletbe beszélgetni. Egyszer aztán ellenállhatatlan vágyat érzett a fiú, hogy a nála alig idősebb férfinak – aki előtt zajlik majd az életük, feltehetően évekig szomszédja és bizonyára tanúja, ismerője lesz a veszekedéseknek, amit úgysem lesz képes elhárítani – kiöntse a szívét.
– Talán helytelen, hogy a bajommal terhelem Pataki úr, de nekem itthon nincsen senkim. Úgy gondolom, maga tapasztaltabb nálam, én nem tudom, mitévő legyek…
A férfi maga alá húzott egy széket.
– Mi a baj? Szívesen segítek, ha úgy gondolja, de tudok-e?
Aztán végighallgatta az ömlő panaszt, szíven is ütötte a vallomás. Hiszen nem is olyan régen került sor hasonló kenyértörésre neki is a saját apjával.
– Kevéssé ismerjük még egymást, mégsem idegen a története. Átéltünk ilyesmit mi is. Ez nem ritkaság itt falun – mondta csendesen.
– Igazán?
– Igen, az apám szerint a testvéreim szájától vontam el a falatot, mert én a szívemre hallgattam, nem vettem feleségül azt a lányt, aki sok hold földdel gyarapíthatta volna a családi vagyont, akit ők néztek ki nekem. Az apám sokáig szóba se állt velünk, árulónak nevezett, kitagadással fenyegetett. Nemhogy a testvéreim további életének megkönnyítésére gondoltam volna, inkább elhagytam a szülői házat, sőt nem átallottam önálló, konkurens üzletet is nyitni, egy faluban az apáméval. Három évig felénk se nézett. Aztán később megenyhült, amikor belátta, hogy ők azért boldogulnak nélkülem is otthon, és mi is boldogok vagyunk. Amikor a kislányunk megszületett, akkor meg is bocsátott. Az első unoka minket újra összehozott, de ki tudja, hogyan tenne a maga családja?
– Hát az iparosoknál is? A szegénységből való kitörni akarás lehet nagyon erős itt – sietett igazolást keresni Gyuri. – Ha nem állítanak kész helyzet elé, akkor én haza se jöttem volna, de kinek ne lenne csábító az önálló üzlet?! Azt gondoltam, beszélek az apámmal, aztán mehetek vissza az én Mariskámért. Látom már, a szüleim terveibe ő nem fér bele. Én meg tényleg nem tudom, hogyan hagyhatom itt őket? A pénzüket nem tudom visszafizetni… – vívódott tovább a legény, halk hangot adva gondolatainak.
– Várjon egy kicsit. Kérjen türelmet az apjától, és az idő talán hoz megoldást. Írjon a kislánynak, meg kell nyugtatnia őt, hogy változatlanok a szándékai. Ha szeretik egymást, az nem könnyen múlik el. Az én feleségem hét évet várt rám…
– Mennyiit? Én nem bírnék ki hét hónapot se!
Nemsokára benyitott a borbély felesége, megnézte, miért nem tálalhatja még a vasárnapi ebédet. Ott is ragadt, őt is bevonták a beszélgetésbe. Este, egymás közt aztán sokáig fontolgatták, mit is lehetne tanácsolni ennek a komoly fiúnak, ebből a mindenütt folyton ismétlődő, boldogtalan históriából kilábaláshoz.
– Kívánom neki, hogy tudjon helyesen dönteni, de nem szabad beavatkoznunk –, morfondírozott a férfi.
– A mi példánk talán segíti. Csak el ne veszítse a fejét – folytatta asszonykája.
Ettől kezdve a szomszédból jövő nagy csend is éppoly gyanús lett, mint a hangos szóváltás. Minden előttük zajlott.
*
A háború még egy távoli rémségnek tűnt, ami állandó beszédtéma, de olyan hír volt, amiről egyelőre el lehetett hinni, hogy soha nem jön közelebb.
„Hiszen ez csak egy villámháború” lesz…
Aztán szerencsétlen kis országunk is hadba lépett. A sorköteles legényeket sorban behívták, de Gyurinak nem jött behívó.
A kuncsaftok ezt is megfejtették és nem is tévedtek. Plávics papa „megvette” a fia felmentését. Kiválthatta, ez akkor sikerülhetett egy kis tehetősséggel!
A pékség nagy forgalommal üzemelt. Nem volt nehéz igazolást kapni arról, hogy a falunak nélkülözhetetlen a sütő-legény.
Látszólag megnyugodtak a kedélyek. Margit a nyár elejéig úgy beletanult a rengeteg tészta készítésébe, hogy komoly segítsége lett a bátyjának.
Húga elvette a szakajtókat az asszonyoktól, kibontva a tésztát a hatalmas péklapátra borította a nyitott kemence előtt, az árokban álló fiú, mielőtt „beöltötte” végigsöpört rajtuk egy leheletnyi vízzel, attól lesz majd fényes a kisült vekni és így ráragadt a névcédula is.
A büszke öreg pedig lelkesen hordta a fahasábokat és fűtötte a kemencéket, csak a felülvizsgálatát hagyta a fiára.
A szőlőhegyen is volt kenyérsütő kemence az udvaron. Az ottani tapasztalatokat csupán ki kellett bővítenie. Különben meg azt gondolta, a vér nem válhat vízzé. Gyuri az ő vére, biztosan belátta már, hogy hol a helye, hamarosan eljön az ideje, hogy Gosztoláék Bözsikéjének bekösse a fejét. Ha iparosné lesz a lányból, akkor a nagygazdáék nagykanalával ehet a pék és családja is. Nekik meg kijár majd, az amúgy is megérdemelt tisztelet.
Csakhogy a fiatalokat össze kellene már hozni valahogyan, erre érlelődött az idő.
A szülők segítésére játszottak a „véletlennek”.
Egy nap a szőke Bözsike ringott be kopogós papucskájában, hóna alatt két szakajtóval, fején a harmadikat egyensúlyozva.
Öreg György sietve elszólította Margitot a liszt kiméréséhez, hogy ne ő legyen, aki elveszi a szakajtókat a lánytól. A bejelentett kenyerek névsora nem keltett gyanút Gyuriban, csak akkor nézett fel a kemence elől, amikor az első névcédulát ráragasztotta a lapátra borított, szépen kelt kenyérre. A vizes kefe egy pillanatra megállt a levegőben. A szemrevaló szőke lány állt ott fenn, az öltőárok szélén.
– Jó napot, Gyuri! – köszönt rá Bözsike, míg a következő szakajtót bontotta.
– Jó napot – nyúlt a másik céduláért a legény.
A lány közelről még csinosabb volt. Szemérmes mosolya mögött a pillantása kihívónak tűnt.
Gyuri gyorsan a kemencébe öltötte a kenyereit és jöhetett a következő kuncsaft.
Az öreg elégedetten dörzsölte össze a kezét.
– Ha érte is ő gyün, segélhecc néki hazavinnyi.
– Miért tenném, apám?
– Mer nem vagy egy nyámnyila.
– Az valóban nem vagyok, éppen azért nem kísérgetem ezt az idegen lányt. Értse meg végre, apám!
– Dehogyisnem fogod! Eztán mindig te fogod késérnyi. A gyerekem vagy! Ezt a lapátot is én adtam a kezedbe. A kötényedde is nékem vagy adósom… mindenünket ezér áldoztuk!
– Édesapám! Ne akarja nekem megmondani, mit kell tennem. A gyereke vagyok, de nem gyerek. Amivel tartozom, azt visszakapja. De az életembe nem szólhat már bele. Én már választottam. – Lecsapta a sütőlapátot. Kiugrott az árokból.
Próbált higgadt maradni.
– Azt a nőt ide nem hozod. Inkább lássalak kiterítve!
– Vigyázzon apám, nem tudja, mit beszél!
Mintha semmit nem is mondott volna a fia, az öreg dölyfösen pödörte meg a bajuszát.
– Vasárnap megvárgyuk a mise végit, aztán ha kigyüttek a lányok, te hazakéséred Bözsikét. Gosztoláék behínak, azt én má e’rendeztem. A többi a te dógod. – Kimondta a szentenciát és ellentmondást, de még választ sem akart hallani.
Nem is kapott.
Gyuri leakasztotta nyakából a lisztes kötényt, szó nélkül kiment. Ment a poros utcán, át a hídon, le a Sió partjára. Leült a lejtő bokrai közé és nézte a túlsó oldalról, a meder felé vékonyan csörgedező Cinca patak zöld mohás, levezető csatornáját.
Mélyre szívta a friss vízillatot és kezdett gondolatai közt rendet rakni.
A kis vízesésen megcsillant a fény, megnyugtató csendes csobogását a bogarak zümmögésén kívül semmi nem zavarta. Szemével simogatón követte a partot. Megszerette ezt a falut. Szívesen hozta volna ide Mariskát, hogy megmutathassa neki, milyen szép innét a látvány. A víz felett a híd, a kimagasló öreg Vár, a templom tornya… Távolban még a malom kéménye is látszik. Békésen, mintha alattuk nem is léteznének indulatok, kis és nagy háborúk, nyomorúságok.
Kitisztult fejjel jutott a szerinte egyetlen lehetséges megoldásig. Leporolta nadrágját és elindult a kaptatón, vissza a faluba vezető híd felé.
Ismét a borbélyüzletbe lépett fel.
– Elhitettem magammal, hogy eljön az alkalmas pillanat, amikor szót érthetek apámmal. Már tudom, az soha nem jön el. Úgy döntöttem, visszamegyek és eljegyezem azt a lányt. Ha megöl érte apám, Mariska akkor is megérdemli. Ennél többet is érdemelne, de én már nem tudok mindenki kedvére tenni.
*
Este a nagy csendet zavaros kiabálások, zuhanó bútor puffanása, halk női sikoltás váltotta fel.
Reggel az ifjú György ünneplőben ment el otthonról. Amikor visszaért, akkor is a borbélyüzlet felől került a házba.
– Kedves Karcsi bátyám, én jelentkeztem a frontra.
– De hiszen ez öngyilkosság, Gyuri!
– Á, a háborúnak hamar vége lesz már, de apámnak elég időt hagyok ahhoz, hogy meggondolja magát. Gyorsított eljárással megesküszünk, aztán lesz, amit Isten akar.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Pápay Aranka
