– Nézze, Józsikám. Mi hárman, szépen ideülünk egymás mellé a díványra, imádkozunk, amíg el nem vonul a front. A Jó Isten megsegít.
A postai kézbesítő könyörgött:
– Ténsasszony, kérem! Csak nem képzelik, hogy magukat kikerüli majd a golyó?
– Örökké csak nem fognak lövöldözni? – vonta meg a vállát Pataki mama.
– Anyám izeni, hogy a mi pincénkné van még hel, bőven. Ilike kisasszony se mozdul ki itthunrul, ha maguk nem gyünnek. Hát nem sajnánák az ő fiatal életit? Gyün az a komisz muszka…
Na, ez az érv már elgondolkodtatta a mamát. Még ránézett a nagyszoba zöld-plüss díványára, ami a Sió-völgyre néző ablak mellett kínálta puha ölét, csábítóan…
– Na, gyere papa. Megyünk a Béndekólába – határozta el magát sóhajtva.
– És a fosztogatók, akiktől a házadat úgy félted?
– Gondolj a lányodra. Hallottam én már a katonákról… Ott legalább el tudjuk bújtatni.
Ili fellélegezve dobált be néhány ruhadarabot egy táskába. Még az oroszok előtt, de az utolsó pillanatban kiértek a pincesorra.
Aztán kivilágos-kivirradtig állt a bál… A Sió-völgy északi lankáján a németek, déli dombjain az oroszok, küldözték egymásnak pusztító üzeneteiket, zavartalanul, mintha közöttük nem is utcák, házak, emberek húzódnának meg, dermedten lapulva a szokatlan háborgatástól. A felkelő téli Nap szomorúan, erőtlenül emelkedett fel, mintha ódzkodna sugaraival a derengésből világossá tenni, hogy egyetlen éjszaka alatt mivé tették ezt, az eddig oly békés völgyet.
Lélekszakadva rohant be a pékházba egy Sár-utcai ember.
– Pataki úr! Pataki úr! Hamar, hamar! Mind meghalhattak, hisz ott egyetlen épen maradt darab se sok, annyi sincs! – kiabálta kissé érthetetlenül.
– Mit beszél maga? Hol nincsen ép darab?
– Az akna…
– Akna? – és ugrott is, a már úgyis indulni kész Károly…
– Várjon, szomszéd! – Gyuri bácsi utána iramodott, de alig bírta beérni a fiatalembert. Amit később aztán elmeséltek, abból megtanulhatta mindkét család, mi az: iszonyodni.
A falu képe taroló vihar utáni volt, de ki figyelte azt akkor? Szemük látta, agyuk taszította, halasztotta a felfogását. Csak utólag eszméltek rá.
A Sár-utcában rohangáló emberek álltak félre az útjukból. Futottak a házig. Lábuk ott szinte földbe gyökerezett. Minden épületen foghíjasan tátogott a tető, de a Pataki házén egyetlen cserép sem maradt, egy ablakon szakadt függönyrongy lebegett, a másik helyén pedig hatalmas lyuk tátongott, a többi üres kerettel bámult rájuk. Borzalmas sebhelyes az egész homlokzat…
Egy asszony fordult ki az udvarról… ahogy megismerte őket, hatalmas batyut eresztett le hirtelen a lábához és zavartan lépett eléje a kidőlt kapuoszlopnál, hogy valamennyire elrejtse, de feleslegesen takargatta volna zsákmányát. Plávics csak penderített rajta egy nagyot, hogy el is tűnjön rögtön az összegyűlt, szorongó tömegben. Károlyt úgysem érdekelte más, mint az, hogy beljebb mit fog találni.
Remegő lábakkal botorkált végig, az eddig oly nagy becsben tartott, gondos kezekkel felkötözött szőlőlugas, most leszakadt vesszőin lépkedve, be a lakásba, a szüleit keresni. Ajtók nem állták útját, azokat mintha egy őrült óriás tépte volna ki tokostól. Sehol semmi, csak a megtépázott falak, alaktalan maradványok. Rémítő csendben, porszagú huzat kavarta a hideg levegőt a romok felett.
Elszorult torokkal ment beljebb. Ott vastagon borított mindent a tollpihe.
– Alatta lehetnek? – rogyott le, tenyerét a tok és huzat nélküli, iszonyatos paplanhoz közelítette. Plávics megérintette a vállát.
– Ne. Majd én…
Aztán ő se nyúlhatott a szemfedőnek hitt halmazhoz. Rekedtes hang szólalt meg a hátuk mögött. A kézbesítő a látvány döbbenetétől akadozó szava, de amit mondott, az ebben a borzalomban igazi örömhírré vált.
– Azon akartak űnyi, mielőtt elkönyörögtem üket mihozzánk! – babonás ijedelemmel az arcán a sarokra mutatott, ahol a díszeitől és magas támlájától megfosztott, felhasadt plüssdívány állt, szeméttel beborítva.
– Élnek?
– Semmi bajuk!
– Istenem!
A fellélegzés mélyről jött férfizokogásban tört ki a fiúból. Aztán a három ember fokozatosan mérte fel, amit a látvány magyarázott: A felkoncolt dívány melletti ablak helyén tátongott az egyik lyuk, amin a hívatlan vendég bevágódott, és a szemközti falban a másik, ahol robbant. Röpte a dívány felett vezetett, kaszálva minden útjába esőt, hogy aztán szétfröccsenve üssön ezernyi sérülést… A plafon tépett hasából kusza gerendacsonkok lógtak. A robbanás ereje pedig miszlikre aprított alatta mindent.
Kotorászni kezdtek a tornyosuló törmelék halmazában. Középen egy szabályos gömbalakzat emelkedett ki a zűrzavarból. Tétován nyúlt hozzá a fiatalember és, ahogy lesepergette róla a törmeléket, fehéren csillant meg… Hihetetlen!
A fal romjai, a bútor szilánkjai és szétpukkant ágynemű elterülő tolltengere felett trónolt a hatalmas opál lámpaernyő. Alatta az öntöttvas kehelyben az összeroppant üvegedény – petróleumszagot árasztva –, mellette és körben a szép, kacskaringós öntöttvas tartóelemek dirib-darabjai.
Károly szeme elhomályosult. Üzenetet érzett ebben a csodában, az épen maradt törékeny, szépséges burában. Talán a túlélés reményét.
Tovább mentek. – Ez iszonyat! A kisszoba fala, mennyezete szilánkoktól megspriccelve, csupa seb. A bútorok sérült darabjai a leírhatatlan mindenféléből meredeztek ki. Amit nem ért a lövedék, azt a légnyomás szakította szét.
A konyhában viszonylag kisebb volt a pusztulás, a becsapódott törmelék közepén diadalmasan állt sértetlenül a nagy étkezőasztal. Közepén a szeméttől elborítva, de jól kiemelkedve, árván, egy szem ép tojás. Ezen már csak nevetni lehetett.
– Nem fogunk éhen halni. Ha itt megmaradt ez a nyomorult tojás, akkor másutt találunk még ennivalót! – adta át óvatosan Józsefnek. – Vigye el a Mamának, mondja meg neki, hogy ez, meg a lámpaernyő megmaradt!
– Maguk jól vannak? Mit mongyak nékiek?
– Jól. Élünk. Mondja azt is, hogy vigyázzanak egymásra, majd megkeresem őket, ha biztonságban lesznek a gyerekeim.
*
Otthon, kihasználva a hihetetlen csendet a fodrászék és a pékék egy nap alatt közösen feldolgozták a legyilkolt malacokat. Plávicsék kamrájában, ahol eddig az átmentett konyhabútort zsúfolták össze a liszteszsákokkal, a sarokba „eldugtak” egy szapulót és abban sózták le a húst, sonkákat, szalonnákat, kocsonyának valót. Átdobtak rajta néhány zsákot, mintha csak lom lenne alatta.
– Ha megtalájják, akkor se biztos, hogy eeviszik, eztet nem ehetik meg nyersen – bölcselkedett Gyuri bácsi, de kevés meggyőződés volt a hangjában. – Sütnyi-főznyi pejig ne aggyon nékiük időt a magosságos!
Lobogott a tűz a katlan alatt, abárolták a disznósajtnak és húsos-hurkának valót, amit a Tolna megyei falvakban utánozhatatlan finomra tudtak keverni. Majd betöltötték. Az oldalast és a karajt darabokra vágták, húst daráltak, kolbászt töltöttek, az asszonyok azonnal nekiláttak mindent lesütni. Közben folyton riadoztak. Kintről néha rohanó lépések hallatszottak, egy-egy közelebbi puskalövés, de a már-már megszokott harci zaj csak távolról…
Pecsenyeillat terjengett, mégsem érzett éhséget senki sem, nem is beszélve a fel sem merült disznótoros hangulatról. Inkább attól féltek, hogy az éhes katonák jönnek majd az orruk után, de be se tévedt senki, azok mással lehettek elfoglalva.
Abban nem bíztak, hogy háborítatlanul be fogják fejezni a munkát, a zsírt mégis feltették kiolvasztani, és nem történt semmi zavaró. Estére hurkák, sajtok lepréselve… bödönökben, tepsikben hűlt a sok, zsírral nyakon öntött hús, úgy, hogy az teljesen befedje, darabokban és szeletekben, a kolbászok pedig csigába csavarva. Ha sikerül megfagyva eldugni, akkor zsírjában sokáig elállhat, hozzá lehet nyúlni az éhezőnek.
Munka után jobbnak tűnt újra a bunkert választani éjjeli alvóhelyül, mert a lakások már nem lehettek többé biztonságosak. Az éjszaka csendjében eltűntettek minden kihűlt élelmet és minden nyomot, aztán dermedten várt minden – ember, étel és lét – a beláthatatlan folytatásra. Nyugtalanság, rémület a levegőben, amit nem tudott eloszlatni a csend. Inkább fenyegetően hatott még az is.
Ami ezután zúdult rájuk, azt élő lélek ki nem érdemelhette, ártatlan, békés falvak városok, nők és gyerekek semmiképp sem: Hosszú, pusztító heteket a háború élvonalában.
A harcok úgy vertek fészket a Dunántúlon, mintha soha többé nem akarnának továbbállni. A csendesedést mindig arra használták fel a férfiak, hogy kimerészkedtek friss vízért, élelemért, de a teljes fegyvercsendet hiába várták.
”- December 8-áig a német 2. páncélos hadsereg visszafoglalta Marcalit.
Az arcvonal a Balaton és a Dráva között 1945. Március végéig
Marcali-Nagybajom-Nagyatád-Barcs térségében szinte befagyott. -”
A mégiscsak látszó jelekből következtettek rá, hogy épp’ ki kerekedett felül, az orosz, vagy a német. Az állóharcban négyszer cserélt gazdát a falu.
A rengeteg nő, gyerek mellett öregemberek és néhány, katonának be nem vált férfi ott lapult a góré alatt, de a jól álcázott raktárban sem sokáig maradtak biztonságban.
Pár napig nem találtak rájuk. Tombolt a harc. Tűzszünetkor néhányan kimerészkedtek, közülünk hol Gyuri bácsi, hol Károly, hol Zsótér osont be a még üres ház kamrájába élelemért. A lesózott húst is meg-meg kellett forgatni a szapulóban. Őrszem mindig figyelt a résnél.
– Minden csendes? – állt meg Károly a leselkedő mellett.
– Ippen az, hogy láttam valakit bemenni a házba. Ölég régen, azt lesem, mikor gyün ki.
Aztán egy nagyot káromkodott.
– Ez megtanáta a szapulót. Ott viszi a sunkát, a!
Tanakodni kezdtek, az biztosan visszajön, hoz valami szállítóeszközt. Hirtelen döntöttek, néhányan kiszaladtak, felnyalábolták a szapulót a még benne pácolódó húsokkal és átcipelték a bunkerba. Aztán a kukucskáló visszaállt a lesbe.
Jött is a tolvaj másodmagával, zsákokkal felszerelkezve. Határozottan vették az irányt, tűntek el a házban. Pár perc múlva kirohantak és tekintgettek körbe-körbe, bosszús karmozdulatok és rúgások után kullogtak el. Civilek, és hogy idegenek voltak, az nyilvánvaló, mert a góré nem érdekelte őket, arra nem gyanakodtak, az alatta lapulók pedig régen érzett örömmel ünnepelték ezt az apró győzelmet.
– Nagyon fogy a kenyér, egy éjszakai csöndet kihasználunk, sütünk – jelentette ki a vérszemet kapott Margit. Azonnal lehurrogták. Később mégis elkövette ezt a bravúrt a három férfi, Gyuri bácsi, Zsótér és Károly. Sikerült kemence felfűtés, a bedagasztás és a sütés. A tornyosuló, sötét felhők fenyegették, sürgették őket, mert ha abból hóesés lesz, a lábnyomokat nem tudják eltűntetni, az árulójuk lehet. Esett is egy kevés a forró kenyerekkel megtett utolsó fordulóig, és ami aztán lehullt, jótékonyan elfedte a lopakodók lábnyomait. Addig velük volt az Isten, nem találtak katonának nyomát a házban, de aznap még az utcában sem. Békésen kihűlhetett a kemence.
Nemsokára mégis új mozgolódás kezdődött kint. Remegve lapultak a bujkálók.
– Csend! Valaki szimatol, meg se moccanjon senki! – hangzott el egy súgva kiáltás, amilyent addig el se lehetett képzelni…
Vékony, gyenge fénysugár szökött be előbb egy, majd sorban a többi ablakon.
– Az oroszok felfedeztek minket… Valamelyik rájött, hogy a csuta mögött pice van…
Sorban tolták el a kévéket az ablakok elől…
– Ez egy katona!… Kint világosabb van, nem lát be, de előbb-utóbb megtalálja a bejáratot is – hadarta egy fojtottan is rémült hang.
És valóban. A befeszített ajtón vastag, steppelt ruhás katonák nyomultak be, csizmájuk tompán, a szalmán susogva is döngött. Lövésre tartott gépfegyverrel sorakoztak fel félkörben.
– Germanszi jeszty? Vengerszkij szoldát? Davaj, davaj! – Nem mozdult senki.
– Nyet, nyet! Niksz nyemecki! Magyarok vagyunk! – próbálkoztak többen is, akik kicsit érteni vélték a nyelvet, de félrelökte őket a legényke, aki alig volt több, tizenhét-tizennyolc évesnél. Ordítoztak eddig teljesen ismeretlen szavakkal, aztán váratlanul egy sorozat lövés hangzott el. Dobhártyát szaggató, soha nem tapasztalt hangerő, éles sikoltásokkal aláfestve, ami túlságosan is árulójává vált a sok, védtelenül itthon hagyott nőnek.
Utána csend lett. Szörnyű csend.
Az oroszok előbb egymás közt tanakodtak, aztán szó nélkül kifordultak, csak egy lövésre kész gyerek maradt bent, szétvetett lábakkal, az ajtón belül.
Jött ám hamarosan a sikoltozás gyászos következménye!
Vállára vetett köpenyben – alatta jól látszó tiszti uniformis –, két fegyveressel a háta mögött érkezett egy – a rossz világításban is láthatóan – fiatal férfi. Végigment az oszlopokkal elválasztott boxok előtt, és vakító zseblámpájával bevilágított minden zugba. Egyetlen szót nem szólt, végigvizsgálta a néma hodályt. Riadt szemekkel találkozhatott csak a tekintete, akiket nem tudott úgysem azonosítani, de annyi biztos, hogy megjegyezhette: itt rengeteg nő bújik, azaz szeretne elbújni… Aztán sarkon fordult, mint aki elégedett a vizittel, és eltűnt a lépegető csizmája előtt mozgó fénynyaláb után.
A férfiak eszméltek előbb.
– Gyorsan, a fiatalabbak az alsó rekeszekbe!
Ágneske már addig sem tudta mire vélni, hogy a törött járógépét miért kell az ágyban viselnie, legnagyobb, csodálkozó tiltakozása ellenére is, éjjel-nappal. Ekkor még anyu is mellé kuporodott, apu gondosan beágyazta oda őt. Kisdunyhával meg két pokróccal takarta be őket. A sötétség leple jótékonyan segített az álcázásban. Csak egy beteg gyerek látszott a hálós gyerekágyban, meg sok-sok takaró a nagy hidegben.
Mariska és Margit, mint két riadt madárka, összebújva kapaszkodtak egymásba. Kálmán a kezét tördelve, mindig láb alatt toporgott, míg Plávics bácsi rá nem kiáltott, hogy tűnjön el már valahová, hogy ne is lássa. Akkor lekuporodott az oszlop tövébe, ahonnét olyan pillantásokat látott az, aki belevilágított az arcába, hogy aztán sietve fordult is el tőle. Rejtett zavarodottsága teljesen előjött. Ez lett akkor a feleségének és Mariskának is a szerencséje. Az orosz katona is szinte tisztelettel hagyta őt békén, sőt, az eszelős ember mögötti zugba is elfelejtett bevilágítani.
Az ácsolt, vastag ajtó hamarosan újra kivágódott, két katona az első férfit – aki útjukba került – vállon fogva előre lökte, és – inkább gondolták, mint értették – azt parancsolták neki, hogy vezesse őket.
– Agyin barisnya! Davaj, davaj!
Az meg csak botorkált, fel is dühítette a katonákat. Azt várták tőle, hogy hozza elő a nőket, de ezt ő se, más se akarta érteni. Aztán összeterelték az erősebbik nemet egy sarokba… Aki megmozdult, abba belerúgtak, rájuk fogták a puskát.
Két legényke közrefogva, egyenként vezette el a lányokat, asszonyokat.
Jajveszékeléstől lett hangos a pince, az utca felé lejtő udvar és a ház. A visszahozottak annál csendesebbek lettek. Kócosan, csapzottan vonszolták magukat, roskadtak le a sötét sarokba, de az sem volt, aki karjába vonja őket, mert már vitték azt is…
Egy finoman öltözött kis asszonykát két orosz cipelt vissza, alighogy elvitték. Durván fogták a két hóna alatt, erőtlen lábait húzták a szalmán, feje előre billent élettelenül.
A kislány reszketett, anyu remegését is átvette! A férfiak kevéske csoportja a puskák csövével nézett farkasszemet. Apját nem látta a sötétben, de tudta, köztük kell lennie.
Még a picik is csendben lapultak, amíg a katonák meg nem jelentek a váltásért. Az akkor feléledő sikoltozás is egyre gyengébbé vált… Mit is tehetett volna bármelyik férfi? Ha agyonlöveti magát, még árva is lesz az, aki élve marad.
Hat lánytestvér idősebbje a tizenhét és tizenöt éves húgaikat dugdosták volna, de a zseblámpa fénykörébe került a fekete vállkendő alól kibújó, vastag szőke hajfonat…
– Terus még kislány! Ne merj hozzányúlni, te állat! – ordított valaki a sötétben, eltorzult hangon. Zuhanó test puffanását nyüszítő sírás követte…
Amikor visszajött a kis Terus, csak leült és dúdolgatni kezdett:
– Meghal, meghal…
– Ki hal meg, te? – akarta átölelni egyik testvérnénje.
Visítva lökte el magától, aztán összekuporodva ült, rémült, eszelős tekintettel bámult a lángba.
– Nagyon beteg lett, meghal, meghal. Ááá, láláá…
*
Hajnalban ébredt Ágneske, anyja mocorogni kezdett mellette. A vastag deszkaajtó két szárnya tárva, metsző hideg zúdult rájuk.
A férfiak halkan tanakodtak, majd hangosan szólt egyikük:
– Mindenki szedelőzködjön, keressünk magunknak valahol a Kálvárián jobb bunkert, ezt a pincét már felfedezték, itt ennyi nőt nem tudunk megvédeni. Szét kell szóródnunk.
Megfogták a hálós kiságyat, és a gyereklány a feje fölött hallhatta:
– Visszavisszük a gyerekágyat a lakásba, aztán elindulunk.
Ekkor motorzúgás szakította szét a kinti csendet és állította le a menekülést. Egy dzsip, utána pedig katonákkal teli teherautó fordult be a kapun. A leugrálók össze-vissza kiabáltak, a magyar fülnek zagyva nyelvükön. Gyorsan visszakotródott a riadt nép, azt hitték, nem látták meg őket, pedig csak nem törődtek velük.
Később derült ki, hogy magas rangú tisztnek foglalták le a házat. Ügyet se vetettek a civilekre, de tudták, hogy ott bujkálnak.
Előbb úgy jelent meg két pufajkás, mint „akkor” először, ismét nagy riadalmat keltve.
– Málenkíj robot, kartocska… – és kezükkel mutatták a hámozó mozdulatokat. – A riadalom nőtt, aztán kevert nyelven szólalt meg az egyik:
– Nyet bántani, pucol kartocska! – és már meg is álltak Aranka és Margit előtt. A férfiak próbáltak közbelépni.
– Én is megyek veled… – mutogatott a mellére Gyuri bácsi.
– Da. Papka, pasli – volt a meglepő válasz. Ez volt Alexander, aki kiválogatta a neki tetszőket. Így történt aztán, hogy Ágneske szüleit, Margitot és Gyuri bácsit kiterelte a pinceajtón a mögöttük ballagó két orosz.
– Na, ezeket se láttyuk többet! – mondta valaki. Mariska azonnal a gyerekek mellett termett, Öcsit Magduska mellé fektette, és a kislányt csitítgatta.
– Ne félj, nem lesz semmi bajuk. – Ezután riadtan várták a cammogó idő múlását. Soká, az igaz, de visszajöttek. Aranka sírógörcsöt kapott, amikor a szívére ölelte két gyermekét, de elmondták, hogy tényleg csak dolgozni kellett, a „kartocska” krumplit jelent, amiből egy egész zsáknyit pucoltak meg hárman, Gyuri bácsinak pedig egy halom szalonnát és húst kellett összeaprítania, amit tepsikbe raktak a lekarikázott krumplival, és a befűtött kemencébe rakták.
Aztán a tiszt maga elé rendelte a férfiakat. Lövészárok ásásra vitték őket. Károly a lapátolás közben rosszul lett, véreset hányt, bevérzett a gyomorfekélye. A katona meglátta, azonnal hazazavarta. Orvos nem volt elérhető, még hely se, ahol pihenhetett volna. Keményen tartotta magát, hihetetlen önfegyelemmel.
A tiszt tudott kicsit németül így beszédbe elegyedett vele. Kérdései nyomán kiderült, hogy borbély, hogy az utcafronti lakás az övék, hogy Plávicsék pékek és három kisgyerek van a házban. A tiszt elmagyarázta kézzel-lábbal, hogy amíg ő itt lesz, visszaköltözhetnek; a borbélyék csak a konyhájukba, a pék csak azt a szobát foglalhatja el a családjával, amiben a kemencék vannak, de sütnie kell a katonák számára.
Pár, viszonylag nyugalmas hét következett, amiben a karácsony is beköszöntött.
Egy hamarjában levágott fenyőág jutott Patakiéknak, amire diót és a daueroláshoz szükséges sztaniolba csomagolt, fél kockacukrokat varázsoltak a szülők.
Hálát adtak, hogy még élnek, és szívükben az alvó reménnyel énekelték el a „Mennyből az angyal”-t.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Pápay Aranka
