Az újságos hölgy helyett ma a fia dolgozott, régi ismerős ő is. Szó nélkül nyújtotta a hirdetési lapot. Délfelé járt az idő, a Nap is kitekintett a szürke felhők mögül megnézte érdemes-e havat olvasztania.
Iván ott, helyben fellapozta az őt érdeklő oldalt. Már azzal sem törődött, látják-e. Ezekkel a dolgokkal egyébként sem foglalkozott. Mások véleménye?
— Ugyan már! — szokta mondani.
„Jó alakú harminckét éves…”, a többit nem látta szemüveg nélkül, hát sietett haza. Kettesével szedte a lépcsőket városi lakásának ajtajáig. Gyorsan a szemüveget! Le sem ült, csak úgy, az ebédlőasztalnak támaszkodva a hallban, olvasta.
„Életkor nem számít” állt a hirdetés végén. Úgy érezte, ez neki szól. Nem számít, persze, hogy nem számít az életkor, sőt neki kifejezetten előny. Csinos, fiatal, magányos, neki megvan mindene. Talán még egy gyerek is… egy fiú…
Mély lélegzetet vett, kicsit várt, amíg csitul az izgalom. Aztán megfontoltan vette elő a legvidámabb hangját és tárcsázta a számot.
Sokáig beszélgettek. Mónika nagyon kedves volt. Nem, nem hívta meg azonnal, mint Gizike. Sajnálkozott is, hogy olyan távol élnek egymástól.
Iván egész délután gondolkodott, terveket szövögetett. Egyre jobban meggyőzte magát arról, hogy Mónika hiányzott eddig az életéből. Éjszaka nyugtalanul aludt, hajnalban kelt, délelőtt telefonált: A hét végén szívesen látja vendégül Mónikát, aki igent mondott.
Addig csak pár nap volt. Ezt az időt vásárlással töltötte, meg takarítással. Mikor már harmadszor porszívózott, s jól befűtötte a lakást a legmagasabb hőfokon, hogy szinte forró volt minden radiátor akkor kezdett főzni.
Gazdagon terített asztal várta a lányt, aki meglepő módon egyből odatalált piros autójával. Üde volt, fiatal, kívánatos. Jóízűen evett, ivott, kacagott a tréfáin, s maradt, maradt három napig. Igen sokat mesélt távoli rokonairól, néha elkérte Iván mobilját pár mondatos beszélgetésre, mert az övé otthon maradt, ő pedig örült, hogy a lány jól érzi magát mellette. Amíg beszélgetett, Iván kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, mint elégedett, boldog ember szundikált.
Mónika a harmadik napon teljesen váratlanul elköszönt. Iván egy darabig jött-ment a lakásban, valami nagy hiányérzettel. Azután felhívta. Furcsa, rövid beszélgetés volt, a lány fodrászhoz sietett.
Iván elhatározta, hogy a hét végén meglátogatja, de nem szólt róla.
Gondosan készült Mónikához. Autót takaríttatott, virágot, édességet vásárolt és vitte a szokásos bort is. Már tudta, hogy Mónika szeret vele koccintani.
Mielőtt elindult valamit látott a postaládájában. Kinyitotta, de semmi szokatlan csak az aktuális mobil számlája volt. Betette az autóba, úgy bontatlanul.
Hosszú volt az út, fárasztotta szemét a mellette itt-ott felcsillanó havas táj. Másfél óra múlva ott állt Mónika ajtaja előtt. Csengetett. Senki sem nyitott ajtót, pedig a piros autó ott állt a parkolóban. Többször próbálkozott, semmi. Végül letette az ajtó elé a virágot, pár kedves mondatot írt egy lapra és a csokorba rejtette.
Visszaült az autóba, de még nem volt kedve elindulni. Várt valami csodára, maga sem tudta mire. Nem történt semmi. A piros autót nem kereste a tulajdonosa, Móninak nyoma sem volt sehol.
Iván tekintete rátévedt a borítékra. Szórakozottan felbontotta. Gondolta ezzel is telik az idő. Nem voltak hatalmas összegek az ilyen számlák. Ha sokat telefonált, akkor néha tizenötezer forint. Ilyenkor kicsit visszafogta magát. Széthajtotta az értesítést, hogy a csekk is látható legyen. Húsz ezer, látta halványan, de nem… mégsem. Elővette a szemüvegét. Hosszan nézte a sárga csekket: kétszázezer forint.
— Ez nem lehet! Rosszul számlázták, majd holnap után megyek reklamálni! Így elírni egy csekket! Bosszankodott és lassan indította az autót, hazafelé.
– Folytatása következik –
Legutóbbi módosítás: 2011.06.04. @ 10:30 :: Sonkoly Éva
