Amikor kétszemközt maradok magammal,
ellenem fordulok irdatlan haraggal.
– Hol voltál idáig te csavargó lélek?
Amíg lődörögtél, elfogytak az évek.
Tükörben bámulom szarkalábas arcom,
nem hadakozom már, feladom a harcom.
Kapálózni kár, hisz szorul a hurok,
jobb lesz, ha magamtól végre szabadulok.
Mindkét csámpás lábam, lassan jár az úton,
félhomályos agyam nem mereng a múlton.
Fülem, mint az ágyú, oly mértékben süket.
Orrom, mint a krumpli, olyan fazonú lett.
Énrám az égiek villámokat szórnak,
félek találgatni, mit hoz majd a holnap.
Áldást, avagy átkot? Talán egy nagy árkot?
Ahol dagonyázva egyszer megtaláltok.
Tükörbe nem nézek, már miért is tenném?
Akkor sem lennék szebb, ha orcám kikenném,
bohóc könnyeimtől leázna a festék,
maszatos párnákon tölthetném az estét.
Ha magamba nézek, kit látnak szemeim?
Egy embert, ki nem nőtt fel Isten kegyein.
Siránkozó némbert, hálátlan szűkölőt.
Egy agyilag zokni, hibbant beszűkülőt.
Amikor kettesben maradok magammal,
bíztatom a lelkem nyugtató szavakkal,
egyszer tán vége lesz eszement mesémnek, s
szétszórt hamvam felett angyalok zenélnek.
Legutóbbi módosítás: 2011.06.15. @ 05:51 :: Szeibert Éva