leültem az arcom nyitányán merengek,
hogy hasadik belé az gondolkodóm megint az ?rbe
délóra van talán, vagy éjfél is elmúlt
émelygek holtomiglan a maradandón a veszend?mben.
A kémény füstölgése olya sivár
és szürke szivárványokat hoznak vonaton,
egész napra lélegzi ki a gyár
nyárson a polgár és hangja is van neki
hány réteg alatt vagyok
én a saját eszenciám ?rült kifejezésébe pusztulok
te a világ megalkotásának lényegénél szálltál ki
er?szakolják a holdat a csillagok
és megint melléölel a tejút a Napnak
hogy belé remegsz mint ki éppen elélvezett
nyílt mellkasokba turkálsz könyékig
s mégis saját dobogódba akad önnön kezed
minek?
Minek lecserélni egy jobbra a régit
és mozdulni tanul a sok molekula
egy fizikában hisz aki érvel és két karcsapás közt
Mózesre gondolok,
aztán megint magam vagyok a szül?csatornában,
evezek a magzatvízbe vagy királyvízbe,
a nagy lefolyó felé, ahogy a sors lebeg fölöttem majd
persze kard helyett klitorisz
Izgatottságomban én is csak elmegyek,
semmiségek között lassan csillapodó remegésben(.)
Csaba, kár ezért a versért, mert vannak benne “fogható”, egészen jó gondolatok, de igazán nem áll össze a kép. Ide-oda indulnak, érkeznek, vibrálnak a szavak, nincs egy pillanatnyi “szünet”, hanem rögtön jön, vagy éppen megy egy újabb gondolat. Olyan érzésem van, mintha minden sora külön életet élne, akarna élni.
A formázást sem értem, direkte így tetted fel, vagy csak így sikerült?
Legutóbbi módosítás: 2011.06.22. @ 22:58 :: Szendrői Csaba
