„Ettől boldog lesz: Hold utcában kertes ház, kedvezményes áron, sürgősen eladó.” Lelkesedés és hit töltött el a szavaktól. Kínosan forgolódtam. A hajnali félhomályban pillanatonként az időt néztem és minden megjelenő számmal újabb dolog suhant át az agyamon, amitől még vonzóbb lehet az eladó ház. Igazi kertes külváros. Eperszínű kerítés. Orgona és sziklakert az udvaron. Sörözős kisvendéglő a sarkon. Hatalmas ablakok. Álmomból észrevétlen csordogált át boldogító valósággá. Mire ébresztőt csipogott a telefon, már pontosan láttam magam előtt. A kávé felett felmértem a környékét. A térkép nem sokat árult el. Mértani pontossággal elhelyezkedő utcák. Házak. Kertek. Egy tévétorony. Apró számokkal jelölt BKV járatok. Távol állt a hajnali ködképektől és konkrét helyet kapott. Hold utca 2.
Fél órával később a buszon már a honfoglalók öntudatával és kíváncsiságával vártam a feljegyzett megállót. A környéket próbáltam figyelni, de a mocskos ablakon keresztül esélyem sem volt. Csak az árnyékát láttam az elsuhanó tárgyaknak. Magasak voltak és szögletesek, kopár fáknak tűntek. Kezdett nyomasztani a lakásnézés. A busz nyekeregve megállt. A leszállás sem volt könnyű roham, én védtelenül, míg egyesek szatyrokkal és táskákkal voltak felfegyverezve. A sofőr számára nem lehetett ismeretlen a helyzet, láttam, ahogy a tükörből végignézi a csatát, és csak akkor csukja be az ajtót, amikor már biztosan eldőlt.
A távolodó busz hangja átadta a helyet a csendes zsibongásnak. A füleimben dübörgő vér mellett lassan meghallottam a kinti zajokat is. Autó. Madár. Emberek. Előttem kis fehér tábla hirdette, hogy itt balra kezdődik a Hold utca, köszöntenek benne. Megálltam a sarkon és benéztem. Az utca nyílegyenesen nyúlt el a távolban, az egyik oldalon szaggatott vonalként autók és platánfák szegélyezték. A szélvédők ragyogtak a napsütésben. A másik oldal még sötétbe burkolózott, a házak (épületek) árnyékai lassan húzódtak vissza. Pár lépés után minden kezdett alakot ölteni. Hold utca 100. A házak meleg színekben ültek a rövidre nyírt gyepen, a kerítések között be lehetett látni a csíkos napellenzős nyugágyakhoz és pácolt fa hintákhoz. Hold utca 64. Ahogy továbbmentem, megnőttek az épületek, a kertekből tarka virágok dugták ki a fejüket az útra. Emberek jöttek szembe. Messziről összesúgtak, aztán mosolygó biccentéssel mentek el mellettem. Hold utca 31. Szóval még pár száz méter. Erőltettem a szemem a szikrázó napsütésben, vajon láthatom–e már? Ha látnám, akkor biztosan tudnám, hogy ez az. De nem történt semmi. Csak egy kék adótorony nyújtózott és veszett bele az azúr égboltba. Biztosan a tévé. A célhoz közeledve ujjongó öröm töltött be, minden kétely nélkül.
A ház! A léckerítés a friss fa illatát árasztotta, ahogy odaléptem. A csengő mellett apró fémtábla hirdette, itt lakik Dr. Gyergyói András. Nem is kellett megnyomnom a gombot, mert egy karcsú, fiatal nő már nyitotta is az ajtót.
– Jó napot! Beszéltünk telefonon. Én jöttem megnézni a házat
– Gondoltam, kérem, fáradjon be. Nemsokára a férjem is jön. Könnyen idetalált? Mint látja, kellemes a környék, mindenki nagyon kedves. Nézzen csak körül.
Alig hallottam, amit mond. A kertet bámultam. Az egyik oldalán gyümölcsfák álltak, barack, cseresznye, nyújtózkodott az ég felé, mellette százszorszépek tarkították a füvet. A virágszőnyeg a kövezett verandánál ért véget, amit hátulról aranyeső szegélyezett. A sárga virágok látva az elégedettségemet, megértően bólogattak a napsütésben. Magas, deresedő halántékú férfi közeledett hosszú léptekkel.
– Ne tartsd fel drágám, inkább először nézzen körül bent is – mosolygott. – Üdvözlöm, Gyergyói András vagyok.
Határozottan kezet nyújtott, és a ház felé terelt. A járdát apró, vörös kövekkel rakták ki, ami egyenesen nekifutott a terrakotta színű épületnek. Az ajtó nyitva volt. Ahogy bementem a fényből, egy pillanatra szürke fátyol ereszkedett szememre, először bizonytalanul fordultam körbe. A kintinél egy árnyalattal világosabb falak olyan érzéssel töltöttek el, mintha a helyiséget a saját napja ragyogná be. Meleg fényben fürdött az egész szoba és engem is melegséggel töltött el. Gyengéden végigsimítottam a kandalló terméskő párkányát. Az érdes érintéstől a csendélet megtört, és láttam magam előtt a nappalit.
– Szívesen hellyel kínálnám, de a bútorokat már sajnos elvittük.
– Nem számít, így nagyobb teret hagy a fantáziámnak – ami azonnal száguldani kezdett. Kanapé, amin egy hosszú nap után el lehet heveredni, egy hatalmas tévé a dvd gyűjteményemhez, és a csendes boldogság lengedezi be…
– Ha továbbjön, itt van még a földszinten a konyha, beépített kerámialapos tűzhellyel, és az egyik fürdőszoba. Az emeletre ott, hátul lehet felmenni – még a tekintetét sem kellett követnem, hogy tudjam, a lépcső pont ott van, ahol lennie kell.
A fokok meg sem nyikordultak, ahogy ráléptünk. Hátra kellett néznem, hogy meggyőződjek, jönnek utánam, még az enyém a ház. A tágas folyosó egyik végén a mosdó fehér csempéje bukkant elő, még a másik végén négy ajtó várakozott.
– Itt vannak a hálószobák. Családnak is kényelmes. Van családja? Elnézést. Nem tartozik rám.
Cseppet sem tűnt furcsának a kérdés. Természetes, hogy pontosan akarja tudni, kié lesz mindez.
– Férjnél vagyok. Ő dolgozik, ezért sajnos nem tudott eljönni, de részletesen el fogom mesélni neki, hogy milyen nagyszerű ez a ház.
– Értem. De nem tudna esetleg eljönni ő is? Úgy mégis egészen más. Ha itt látja.
– Persze… – bólogattam, de már az ajtók kötötték le a figyelmemet.
Lenyomtam a kilincset. A kattanás összecsengett egy szívdobbanással. Az ajtó mögötti szoba is teljesen üres volt. Az otthonosság érzése talpamtól indult, végigfutott a gerincem mentén és libabőrökben teljesedett ki a karomon. Ez lesz az én szobám. A kétszárnyú ablak a kertre nézett, egy fa terebélyes koronájából az égbolt és a belefúródó kék adótorony bontakozott ki. Úgy éreztem minden eldőlt. Nekem kell ez a ház. Sehol máshol nem akarok élni.
A férfi és a nő a folyosón állt, és figyelte, ahogy még benézek sorban a többi helyiségbe is. A negyedik ajtónál hiába nyomtam le a kilincset. Feltűnés nélkül próbáltam erővel hatni rá, de meg sem mozdult. Hátrafordultam, hogy szóljak, de közel hajolva egymáshoz, csendesen beszélgettek, egy szavukat sem lehetett kihallani. Szerelmes sugdolózásnak látszott, és zavarba jöttem, hogy tanúja vagyok egy ilyen, intim pillanatnak.
– Khm, elnézést, ezt az ajtót nem tudom kinyitni.
– Ja, igen, ez volt a dolgozószobám. Még nem pakoltam ki teljesen és a munkámból adódóan óvatosnak kell lennem. Nem mintha titkos lenne, vagy ilyesmi, csak nem publikus.
Megértően bólogattam. Hát persze, biztos orvos, a páciensek adatai, iratok sora, nem tartozik rám.
– A férjem mérnök és általában itthon, itt dolgozott.
– Mindez nem túl izgalmas az idegeneknek szívem, inkább azt mondja meg, hogy döntött, tetszik a ház? Úgy gondolom kellemes, kertes külvárosi otthon.
– Valójában tökéletes, pont olyan, amilyenről álmodtam. Megkérdezhetem, miért adják el. Bár, ha az embert óriása szerencse éri, nem kérdezi, miért van. Egyszerűen boldog. A lépcsőn lefelé menet azért még hallottam a doktor válaszát: Egy belvárosi kerületben kapott munkát, valami építkezés. Előléptetés. Egyszerűbb odaköltözni, mint naponta ingázni.
Kilépve a kertbe sután álldogáltam. Mindent láttam, már nem volt okom maradni, de nem éreztem késznek magam, hogy elmenjek. Nem tudtam, hogy mit mondjak, így újra a kertet nézegettem. A kerítésen alig lehetett átlátni a szomszédba, teljes volt a nyugalom, csak a kék adótorony magasodott egész közelről a fák fölé. A nő követte a tekintetemet.
– Ne aggódjon, nem káros. Sőt nagyon praktikus. Az emberek boldogok, hogy ide építették.
– Itt általában boldogok és elégedettek az emberek, ön is biztosan az lesz. Szimpatikus nekünk, örülnénk, ha ön venné meg a házat.
A doktor mondata végszónak tűnt, el kellett indulnom a kertkapu felé.
– Hát akkor, viszontlátásra. Ha döntöttünk, az adásvételi szerződés miatt az ügyvédem majd keresi önöket, ha az úgy megfelelő.
– Rendben, akkor a viszontlátásra.
– Viszontlátásra! – visszhangozta a nő is.
Táncolva indultam el. A haza szó már nem jött a számra. A tarka épületek, fák és a felhőtlen kék ég derűsen kísértek ki a megállóba. Ott nem volt egy lélek sem. Egyedül lehettem az örömömmel, vártam a buszt. Az érzéseim kiülhettek az arcomra, mert, ahogy felléptem buszra, a sofőr mosolyogva mért végig.
– Itt lakik?
– Még nem. Háznézőben voltam. Mert?
– Ha néha kijön valaki abból az utcából, az mind ilyen arcot vág.
A busz zötykölődve elindult. Hátradőltem az egyik ülésen, és az elsuhanó tájat néztem. Házak, autók, fák. Jó lesz itt nekünk. Visszanéztem. Az utca már nem látszott, csak a kék adótorony uralkodott a háztetők felett.
– Mit tud arról az adótoronyról? Mit sugároz?
– Nem tudom, én csak a buszt vezetem. De az alapján, amit látok, boldogságot.
A megelégedettség helyét szorongás és gyanú vette át. De nem. Nem lehet. Paranoiás vagyok. Ahogy távolodtam a busszal, egyre rosszabbul éreztem magam, szédültem, remegett a kezem és a lábam. Pedig még bő fél óra buszozás vár. Fájdalom járta át az arcom, a boldog mosolyból visszarendeződő izmok keresték a régi helyüket. Egy gondolat tört át az érzéseken. Ezért költöznek a külvárosba az emberek, ott találják meg a boldogság kék adótornyát.
Legutóbbi módosítás: 2011.06.18. @ 15:15 :: Vancsó Éva
