Péter ritkán nézte meg a postaládát, hiszen szinte senkivel sem állt levelező viszonyban. Egy napon valahogy szükségét érezte, hogy ő vegye ki a küldeményeket a levélszekrényből. Átnézni soha nem szokta, ekkor mégis. Valami titkos késztetést érzett, hogy át is forgassa. Az apja levelezése persze nem postai úton bonyolódott. Így csak baráti lapok érkeztek. Amolyan „pukkadj meg, mi is eljutottunk a tengerre” üdvözletek. Most is ilyenek voltak többségben. Aztán hirtelen megakadt a szeme egy jelentéktelen borítékon. Rápillantott a feladóra és nézett egy nagyot: János Kórház Onkológiai Szakrendelő. Anyja volt a címzett.
Erős kísértésbe esett, hogy felbontsa. Végül is úgy döntött, majd az anyjával együtt nézik meg. Ideges lett, de próbálta nyugtatni magát, hogy csupán évi ellenőrző vizsgálatra rendelhették be.
Üdvözölte Olgát, majd rögtön a tárgyra tért.
— Kaptál egy levelet, de szeretném, ha együtt néznénk meg.
— Én, levelet? Kitől?
— Pont a feladó miatt akarom én is megnézni. — Azzal lette a borítékot az asztalra.
Anyja kibetűzte.
— Mit akarnak ezek tőlem?
— Nem voltál valamikor rákszűrésen?
— Szinte minden évben, de idén még nem mentem, biztos csak egy behívó lesz.
Próbálta valahogy elodázni a felbontását, de Péter észrevette az arcára kiülő idegességet.
— Anya! Valld be, hogy már idén is megcsináltattad, és most félsz, hogy találtak valamit. Remélem, hogy nem rossz hírt közölnek.
— Igen, valóban ettől félek. Már voltam idén vizsgálaton. Mindig elég rövid idő alatt megkaptam az eredményt, hogy nincs semmi bajom. Most meg egy hónapot kellet rá várnom. Betelefonáltam, mert kíváncsi voltam, hogy miért késik, de azt mondták, hogy a napokban meg kell kapjam. És most itt is van.
— Akkor meglehet, hogy minden rendben, csak sok volt a munkájuk. Bontsd ki és mutasd, mi áll benne.
Kőváriné elkezdte olvasni a jelentést, de már az első pár mondat után elsötétült előtte a világ. Péter leültette a fotelba, közben elvette tőle a levelet. „A szövettani vizsgálat eredménye újabb vizsgálatot tesz szükségessé…”
— Mennyi időm van hátra Péter? — rebbent meg a szeme és kétségbeesett könyörgés tükröződött a tekintetében. — Mint félig kész orvos, csak tudod?
— Anya! Ez még nem a diagnózis… Ma már az idejében felfedezett daganatos esetek nagy része eredményesen gyógyítható. Ez elkeserítő, de jobb, hogy mielőbb megtudjuk. Nagyobbak az esélyeid. Létezik már külön kidolgozott terápia, ha baj van.
— Arra felelj, amit kérdeztem. Ismerem ezeket a terápiákat. Én nem leszek kísérleti alany. Csak a fájdalmaimat, ha lesznek, szüntessék meg, vagy legalább csillapítsák. Ezt kérem csak tőled, meg azt, hogy apádnak ne mondd meg, amíg nem kerülök olyan állapotba.
— Megbízhatsz bennem, de ne láss ilyen sötéten. Bemegyünk együtt a kórházba, és majd megbeszéljük az orvossal, hogy ismételten mi a diagnózis, és mit lehet tenni. A remény hal meg utoljára.
Be is kísérte anyját az onkológiára. Mikor rájuk került a sor, Péter állt fel a padról elsőnek. Az orvos rögtön látta, hogy a fiú közeli hozzátartozó, és eldöntötte magában, hogy nem fogja elmesélni a teljes valóságot. Hellyel kínálta őket.
— Sajnos a legutóbbi szűrővizsgálat alapján hívtuk be a kedves mamáját — kezdett hozzá lassan. — A citológiai eredmények azt mutatják, hogy egy kezdődő stádiumban levő daganatról van szó. Megbeszéltem az osztályvezető főorvossal, hogy alkalmazzunk egy biopsziát. Ezt két okból is javasolnám. Először is meg tudnánk állapítani, hogy műtétileg eltávolítható-e teljes sikerrel, avagy kemoterápiás kezelést kell alkalmaznunk, illetve a kettőt együtt.
Péter idegesen közbevágott.
— Értem doktor úr. Nagyjából tisztában vagyok a dolgok állásával… Arra lennénk kíváncsiak, ami nincs még a leletben. Milyen állapotú a daganat, van-e áttét, és ha igen, milyen mértékben?
Az orvosnak majd leesett az álla.
— Ön utána olvasott szakkönyvekből?
— Medikus vagyok. Tehát az eddigi kórtan és anatómia ismereteim birtokában szeretnék magam is többet tudni a dologról.
— Beszélhetnék esetleg egy későbbi időpontban, négyszemközt?
— Semmi szükség ilyenre, doktor úr kérem. Az anyám is fel van készülve és a legrosszabbtól tart. Nem akarja végigszenvedni a kemoterápiás kezeléseket, mivel nélkülem is tudja, mekkora tortúra egy ilyen kezelés. Tehát egész nyíltan mondja el, mire számíthatunk.
— Az eddigi vizsgálatok alapján csupán annyit tudunk, hogy rákos daganat kifejlődése kezdődött el. Tehát nem jóindulatú. A helye ismert, és ahogy említettem az elején, egy műtéti beavatkozásra lenne szükség, a további kezelések miatt.
— Mikor tudna ágyat biztosítani, hiszen minél előbb jó volna tudni, hogy hogyan tovább.
— Én erre most nem tudok választ adni.
Azzal írt pár sort egy hivatalos orvosi lapra és átnyújtotta Péternek.
— Ezzel a papírral jelentkezzenek a felvételi irodában. Remélem, minél hamarabb tudnak helyet biztosítani.
Péter kicsit ideges volt. Olga teljesen flegmán viselkedett, mintha nem is róla volna szó.
— Nem kéne mégis szólni apának? A János Kórház nem egy rossz intézmény, de az ismeretségei révén biztosan el tudná intézni a Kútvölgyi Kórházat.
— Nem tudom Péter, miért akarod a Kútvölgyit. Szerintem, ugyanúgy vannak itt is jó orvosok. Ide járok már évek óta.
— Én csupán azért gondoltam erre, hogy ott hamarabb kapnál helyet — szabadkozott a fia. — De először tudjuk meg, hogy itt mikortól tudnak befektetni.
A felvételi irodán sokan voltak, de rövid várakozás után sorra kerültek. Átvették az orvostól kapott papírt, és ez alapján kezdtek intézkedni.
— Ha minden igaz, akkor a jövő hét keddjén el tudnánk helyezni az édesanyját. A többit az osztályos orvossal beszéljék meg.
Kiállított egy iratot és azzal vissza akarta küldeni őket az osztályra, de Péternek eszébe jutott valami.
— Ha lenne olyan kedves és felhívná a doktor urat most, így helyi vonalon, hogy ne kelljen visszamennünk. Neki csupán az fontos, mikortól van ágy. A többit már megbeszéltük.
A nő kicsit meglepődött, mégis szó nélkül megtette, amit Péter kért tőle.
*
Egy napon Zsolthoz fiatal nő kért bebocsátást. Zsolt bárkinek a rendelkezésére állt, és ha tudott, segített is. Viszont az éttermében ragaszkodott bizonyos rendhez. Irodájában csak halaszthatatlan fontos dologgal lehetett zavarni. Éppen egy elszámolást készített, amikor Ervin, a főszakácsa és kinevezett üzletvezetője bekopogott hozzá.
— Mi történt, Ervin? Valami baj van?
— Nem főnök, csak reggel óta itt várakozik egy fiatal nő. Azt mondja, fontos ügyben akar beszélni magával. Próbáltam kikérdezni, hogy ki ő, és mi olyan fontos neki, hogy másnak nem mondhatja el. Csak annyit sikerült kiszednem belőle, hogy Budapestről jött. Odaadtam a telefonszámát, amin elérheti, de ez sem volt elég, közölte, személyesen kell beszélnie Lányi úrral.
— Na, ez különös. Szólj neki és vezesd ide.
A hívatlan vendég csinos, harmincöt körüli nő volt. Magabiztosnak látszott, de amikor belépett Zsolt irodájába, kicsit mintha megijedt volna.
— Miben lehetek a segítségére?
— Ön Lányi Zsolt?
— Teljes életnagyságban. Megtudhatnám, kihez van szerencsém és milyen fontos ügyben keresett fel?
— Szeretném, ha négyszemközt tudnánk beszélni.
Zsolt intett a szemével Ervinnek, hogy hagyja magukra őket.
— Nos, kedves kisasszony?
— A nevem Vasvári Ildikó. Férjnél vagyok, Budapestről jöttem.
— Örvendek. Térjen a tárgyra, ha kérhetem.
— Két hónapja érkeztünk Münchenbe. Egy külkereskedelmi cég kiküldöttei vagyunk, de én szeretnék itt maradni végleg Nyugat—Németországban. A férjemmel megromlott a viszonyom még Budapesten, de azért, hogy együtt könnyebben ki tudunk jutni, nem váltunk el.
— Személyes dolgai mennyiben tartoznak rám? Engem pusztán az érdekel, ki küldte magát, és miért hozzám.
— Senki sem küldött. Magyaroktól halottam, akik jártak az éttermében, hogy ön egy rendes ember.
— Nézze, a szóbeszédekre nem szabad adni, mert lehet, hogy a valóság más. Messziről jött ember sokat tud mesélni. Érti, mire gondolok. Nos, akkor most én jövök. Tehát két hónapja vannak Münchenben. Gondolom, a férje szeretne öntől megszabadulni, vagy maga a férjétől. Tulajdonképpen mindegy. Maga minél hamarabb szeretne munkát, lakást, bejelentkezési lehetőséget asylra. Halotta valakitől, hogy valami magyar pasasnak jól menő étterme van, és most idejött szerencsét próbálni, hátha tud magának munkát és szállást biztosítani. Meséjéből ezt hámoztam ki. Nézze, játszunk nyílt kártyákkal. Mihez ért?
— Külkereskedelmit végeztem, mérlegképes könyvelő vagyok.
— Én nem külkereskedelmi cég, hanem vendéglátós vagyok. Magam könyvelek, nincs szükségem ilyen segítségre. Ha gondom adódik, van adótanácsosom. Szóval? — nézett várakozón a nőre Zsolt.
— Bármit hajlandó vagyok dolgozni. Mosogatás, takarítás, konyhai segédmunka.
— Na, figyeljen ide. Nem árulok zsákbamacskát. Évek óta fix, megbízható csapattal dolgozom. Nem szoktam utcáról felvenni embert, de látom, maga kínos, nehéz helyzetben van. Megpróbáljuk. Amit biztosítani tudok, az koszt és kvártély, persze nem egyszemélyes szobában, és napi hatvan márka. Két hónap próbaidő. Ha ez idő alatt megfelel és a csapat többi tagjának sem lesz semmilyen kifogása, véglegesítem, hogy be tudja adni az asyl papírjait.
— Előre is nagyon köszönöm önnek!
— Maradjon itt, szólok Ervinnek, aki a helyettesem, hogy mutasson meg magának mindent.
A két hónap próbaidő hamar letelt. A jó munkaerőnek bizonyuló Ildikót, Zsolt véglegesítette. A többi dolgozó is hamar megkedvelte és befogadták maguk közé. Zsolt megkérte Ervint, legyen a lány segítségére a hivatalos iratok intézésénél. Már lassan egy éve dolgozott az új munkaerő, amikor zárás előtt furcsa férfi tévedt az étterembe.
— Sperstunde, záróra — szólt rá Ildikó, de a férfi nekiesett és kifelé próbálta ráncigálni az étteremből, közben egyfolytában magyarul pocskondiázta. A többi dolgozó persze azonnal beavatkozott. A nagy lármára Zsolt is előkerült.
— Ki maga és mit akar a dolgozómtól?
— Vén disznó, elcsábította a feleségemet, de majd megtudja, mekkora ócska ribanc. Én már tudom, de a számláját vagy most lerendezi, vagy kiverem a fogait.
— Türtőztesse magát. Ez nem kocsma, és ha nem hagyja azonnal abba, kénytelen leszek kihívni a rendőrséget. Ha jól tudom, önök már nem is élnek együtt. Mielőtt ide jöttek sem volt felhőtlen a kapcsolatuk. Nem találkoztak, mióta nálam dolgozik. Akkor most miért lett fontos magának, hogy lássa? És legyen kedves megtartani a koszos feltételezéseit is.
— A pénzem akarom. Meglopott ez a liba. Elvitte az összes spórolt pénzünket, amit még Pestről hoztunk. Semmi mást nem akarok tőle. Utána a magáé lehet, vigye, amerre akarja.
— Miért nem fordul ügyvédhez vagy rendőrséghez? Van valami bizonyítéka arra, hogy Ildikó vitte el a pénzt? Mert anélkül senki sem áll magával szóba. Ez nem Magyarország.
A férfi kezdte lejjebb venni az eddigi nagy hangját.
— Csak a pénzemet akarom.
— Mondja, mennyiről van szó?
— Ötezer márka.
Zsolt benyúlt a zakójába és leszámolt a férfinak öt darab ezermárkást.
— Itt van, fogja, és tűnjön el, de azonnal. Még egyszer meg ne lássam még a környéken sem, mert nem csak a rendőrt fogom idehívni, hanem én magam tanítom meg tisztességes viselkedésre.
Az elképedt férfi begyűrte a pénzt a zsebébe és köszönés nélkül eltűnt, mielőtt ez a nem várt csoda szertefoszlana. Ildikó sírva próbált kezet csókolni Zsoltnak.
— Hagyjuk ezt. Ez egy koszos fráter, és ha még egyszer ide eszi a fene, én nem leszek vele ennyire úriember. Nyugodtan szóljon, ha megpróbálja ezek után is zavarni, zsarolni.
— De hogyan fogom én visszafizetni ezt a rengeteg pénzt? Félretettem már valamennyit a bankban, de azt lakásra gyűjtögetem.
— Nyugodjon meg, Ildikó. Majd elintézzük. Nem hiszem, hogy maga ötezer márkáért eljátszaná a becsületét. Volt alkalmam megismerni.
Gáspár dokiék hamar tudomást szereztek erről az incidensről. Megismerték és figyelték Ildikót, mióta Zsolt alkalmazásában dolgozott.
— Te, Zsolt! Szerintem ez a kis nő pont hozzád való lenne. Nem gondoltál erre?
— Házinyúlra nem lövünk Dokikám! Csinos, szorgos, takaros lány, nem mondom. Ám tudod, hogy mi a helyzet nálam. Egy nő volt az életemben, akit feleségül vettem, azóta sem találtam hozzá hasonlót. Nem is kerestem, az igaz. Ha mégis találnék, akkor sem biztos, hogy összejönne. Ismersz, én egy vén, bogaras pasas vagyok, a magam hülyeségével. Nem biztos, hogy engem hajlandó bárki is elfogadni így.
— És ha ő pont az lenne, akinek jó lennél így, ahogy vagy?
— Dokikám, tudod, milyen embereim vannak nekem itt. Ugyan már, hogy néznének rám, hogy egy, alig egy éve idevetődött kis nőből feleséget csinálok. Nem gondolod ezt komolyan, ugye? Csak a szurka-piszka menne, oda lenne az egész tekintélyem. Rövidesen elintéződik az állampolgársága, aztán úgysem marad nálam. Szakmája van, nyelveket beszél, megtalálja hamar a maga partnerét. Nekem többet ér a barátsága, mintha a szeretőm lenne. Nem is tartottam volna itt, ha ilyen ambíciói lettek volna. Nem vagyok nyeretlen kétéves én sem. A legtöbb kis fruska így próbálkozik manapság karriert csinálni. De ő nem ilyen, szerencsére.
— Pont azért bátorkodom, Zsolt. Hozzád való, hidd el. Van egy hírem is. Úgy néz ki, a magyarok megadjak a beutazási engedélyt nekem és nejemnek. Mint turista, ott lehetek egy hónapot. Nem akarsz velünk tartani? Szerintem most már neked sem lenne gond beutazást kapni.
— Mennék is, meg nem is. Inkább nem. De ha ott jársz és módod lesz rá, akkor próbálj meg valami friss információt beszerezni. Talán hallasz majd valami újat és fontosat.
— Fura egy ember vagy. Talán most lenne neked is lehetőséged, hogy végre ennyi idő után újra kezedbe vegyed a dolgokat, és magad járj utána. Te meg nem akarod.
— Nem mondtam, hogy nem akarom. De olyan sok idő eltelt. Magamat veszélybe hozhatnám, másoknak meg gondot okoznék, az eredmény pedig annyira valószerűtlen már. Te se ásd bele magad nagyon semmibe. Persze a volt munkahelyeden lehet, hogy akad valaki, aki tud és hajlandó átadni neked régi adatokat. Feltéve, ha lesz olyan, aki emlékezni fog rád, és nem beszari.
*
Péter, miután mindent elintézett a beutaló körül, kénytelen volt még egy nagy feladatot teljesíteni. Neki kellet apjával közölni a rossz hírt. Mikor Kővári megtudta, hogy feleségét operálni kell, magán kívül kiabált.
— Miért nem mondta el nekem? Azt sem tudtam, hogy már évek óta jár ellenőrzésre.
— Ahogy engem, úgy őt sem volt időd egyszer rendesen meghallgatni. Nem is az a fontos, hogy neked nem szólt. Szerencse, hogy járt éves ellenőrzésre, mert így van már esély arra, hogy kikezeljék, reménykedhetünk. Anyát először operálni kell, és utána tudják majd megmondani, mi lehet a további terápia.
— Azonnal telefonálok a Kútvölgyibe, doktor Földesnek. Mégiscsak ott vannak a legjobb orvosok. Miért menjen a Jánosba? Nem tudnának neki semmi extrát sem adni, mint külön szoba, meg telefon…
— Pont ezt nem akarja, és abszolút felesleges is. Ilyen extráktól nem lesz jobban. Én már mindent elintéztem a Jánosban. Ő is inkább oda szeretne menni, mert ott már ismerik, és ő is ismeri az orvosokat.
— Mikor műtik?
— Majd szólok neked, de csak utána menj be hozzá. Nem akar addig senkit, amíg nem lesz túl rajta.
Amikor Olgát kitolták a műtőből, az operáló orvos odament a kint várakozó Péterhez. Persze, a fiú rögtön arra gondolt, hogy rossz hírt fog hallani.
— Úgy néz ki, hogy a legutolsó percben avatkoztunk be. Volt egy kisebb daganat, amit eltávolítottunk. Viszont lenne két kérdésem az édesanyjáról.
— Parancsoljon, doktor úr.
— Van, vagy volt önnek testvére?
— Tudomásom szerint nincsen, de előrebocsátom, anyám világ életében zárkózott nő volt, tehát nem lehetetlen. Talán az apámat megkérdezem, ha ez fontos.
— Roppant érdekes dolog, és azért merek beszélni erről, mivel ön medikus. Az édesanyjának méhét valamikor eltávolították. Próbáljon utána nézetni ennek, hogy mikor volt ilyen jellegű műtéte, esetleg az ön születésével egy időben, vagy később valamilyen okból kellett eltávolítani. Az a teljesen abszurd, hogy ilyen műtétnek semmi nyoma, mintha nem is lett volna.
— Én ilyenről nem tudok, de mindenképpen utána fogok nézni. És mondja, de ez is csak egy olyan teljesen abszurd kérdés. Előfordulhat ilyen születési rendellenesség?
— Orvosi szemmel nézve ez nem valószínű, ámbár… Ám, ha ilyen eset állna fenn, akkor maga hogy’ született volna meg?
A hallottak felkavarták Pétert, de sem az anyjának nem tehetett fel kérdéseket, sem apjának nem telefonált a műtét után, ahogy megígérte.
— Jobb lenne ezt személyesen… Még az is lehet, hogy nem is az ő fia vagyok? — tűnődött el. — Á, csak az lehet, hogy a születésem után távolíthatták el valami miatt. Na, de honnét fogom én ezt megtudni? Beszélnem kell apámmal, ha akarok, ha nem — zárta le magában a tűnődést.
Buszra szállt és egyenesen bement az apja munkahelyire. Egész eddigi életében, ha kétszer járt ott, és akkor is az anyjával. Biztosan nem fog neki örülni… vagy ki tudja. A kapuban persze őrség állt, és az első lépés az volt, hogy igazolnia kellett magát.
— Ön a fia, ugye? — kérdezte az egyik őr, miután átlapozta a személyi igazolványát. — Igen. Ó, akkor fel sem szólok. Menjen csak az első emeletre, ott a 117-es szoba.
Az előszoba íróasztala mögött egy harminc körüli nő ült.
— Kit jelenthetek be? Van bejelentése Kővári elvtárshoz? Ha nincs, akkor sajnos nem hiszem, hogy módja lesz vele beszélni, mert nagyon zsúfolt a napja.
— Csak pár perc az egész hölgyem. Egy információt hozok neki.
— Sajnálom, vagy hagyja itt a jelentését, vagy jöjjön vissza holnap. De pillanat, mert meg kell nézzem, hogy a holnapi nap folyamán mikor…
— Felesleges fáradnia. A fia vagyok, Kővári Péter.
— Óóó, ön a fia, Kővári elvtársnak? — váltott át negédes hangra a titkárnő. — Már nagyon sokat hallottam önről a kedves papától. Ugye orvosnak készül?
— Igen – feszengett Péter türelmetlenül.
— Már megyek is szólni a papájának.
Kővári a titkárnőjével együtt sietett ki a párnázott ajtó mögül. Arca olyan szürke lett egyszerre, mint a fal.
— Gyere beljebb fiam — már tuszkolta is befelé. — Icuka, legyen szíves két kávét meg valami frissítőt, és ne zavarjon senki.
— Azonnal főnök!
— Nos, baj van, ugye?
— Úgy néz ki, rendben lesz, eltávolították a daganatot. Ezt mondta az orvos, aki műtötte. Viszont valaminek utána kell nézned, vagy talán tudod is…
— Ugyan mit?
— Az orvos azt mondta, anyának a méhét eltávolították. A kérdés az, miért és mikor? Amikor én megszülettem?
Kővári, ha lehet, egy fokkal még fehérebb lett.
— Én sem tudom pontosan. Nehéz szülése volt. De nekem az orvosok nem mondtak erről semmit. Anyád meg, tudod milyen. Mindent magában tart.
— De te sem lehettél vele kapcsolatban „hu de érdeklődő”. Tulajdonképpen mit is tudsz te róla? Szerintem még sok meglepetést tartogat számodra.
— Lehet. Nagyon jól tudod, soha nem maradt sok időm a családomra. Akkor sem volt és most sincs. Én egy amolyan átmeneti állapot vagyok. Amíg muszáj, ott vagyok egy darabig, ahol kell, aztán már mehetek is tovább. Valamikor csak vége lesz. Majd, ha nyugdíjba vonulok, akkor csak a családomnak fogok élni.
— Mikor fogsz nyugdíjba menni? Ha majd elérkezel abba a korba, pont te leszel, aki kérni fogod, hogy tovább dolgozhass. Képtelen vagy nyugalomban lenni, apa. Ennyire ismerlek azért. De most nem ez a lényeg. Minél hamarabb szerezz be anyámról minden leletet, mert az orvosnak szüksége van rájuk a további kezelések összeállítása miatt.
— Persze, fiam. Máris intézkedem.
/folyt. köv./
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Avi Ben Giora.
