Avi Ben Giora. : Gyermek az időben XIV.

Nyomtatás

Kővári Olga pontosan érkezett. Bemutatkoztak és felmentek szállodai szobájukba.

Udvarias tiszteletkörök után a beszélgetés kínosan kezdődött, mindhárman bizalmatlanok voltak.

— Ha megengedi, akkor én kezdeném — törte meg Zsolt a feszült csendet.

Olga egy összetört özvegyasszonynak tűnt, akinek elege van mindenből, és automatikusan cselekszik.

— Ahogy gondolja.

— Ön biztosan ismeri az életemet ötvenhat november negyedikéig, amikor eltűntem Magyarországról. Nehezen szántam rá magam, hiszen tudtam, bármelyik percben szülhet a feleségem, és én nem lehetek mellette, de a sors meg a kapott parancs úgy akarta. Ma már azt kell mondanom, szerencsére engedelmeskedtem a bajtársaim parancsának és megmentettem akkor egy csomó fiatal, tizenéves életét is, na meg a magamét. Peterdi barátom a megmondhatója, micsoda kínokat álltam ki az évek alatt. Éreztem, hogy gyerekem van Magyarországon, csak azt nem tudtam, milyen körülmények közt, és hol. Azzal is tisztába kellett jönnöm az évek alatt, hogy a feleségem meghalhatott, mert logikusan ő is megpróbált volna kapcsolatot teremteni velem, ha él. Nem akarom ecsetelni, miken mentem keresztül. Többször lett volna módom nősülni, új családot alapítani, új életet kezdeni, de nem tettem. Úgy éreztem, kötelezettségeim alól nem mentett fel semmi. Most jött el egy olyan pillanat, hogy szembenézhetek a múlttal. Persze ne gondoljon semmi radikális beavatkozásra. Nem hibáztatom önöket, sőt egyfajta hálával is tartozom, hiszen mégiscsak felnevelték a gyermekemet. Az egy dolog, hogy annak politikai elvnek hívei és követői voltak, amelyik elüldözött engem. Tudták biztosítani a megfelelő környezetet, egyengették az útját, segítségükkel lett sikeres, befutott élete, és csak ez számít már.

— Lányi úr, higgye el, tisztában vagyok az érzéseivel. Az, hogy örökbe fogadunk, már a házasságunk után nyilvánvalóvá vált. Nekem nem lehetett gyerekem. Még férjem előtt is elhallgattam a teljes okát, pedig nem kellett volna. De ez is politika, mint ez az egész, ami mindkettőnk életét akarva, akaratlan alakította. Engem deportáltak és megismertem a haláltáborok borzalmát. Ott „sterilizáltak”. A férjemmel nem közöltem sem a származásom, sem azt, hogy miken mentem keresztül. Ő eleve a politikából akart tőkét kovácsolni magának, és ez sikerült is neki az évek alatt. A felfelé ívelő karrierjét tartottam szem előtt. A forradalom alatt végig bujkáltunk, és csak azután merészkedett elő a férjem, amikor az orosz csapatok már a helyzet urai voltak. Akkor határoztuk el azt, hogy egy árvát örökbe fogadunk. Mindent a férjem intézett, hiszen neki voltak magasabb kapcsolatai, noha én is pártvonalon dolgoztam. Már csak a „végeredményt” kaptam meg, Pétert. A többit, gondolom, már ismeri. Talán még annyit kellene elmondanom, hogy a férjem nem lett győztese a „rendszerváltásnak”, mint ahogy azt eltervezte. Bátran kijelentem, hogy ennek lett az áldozata. Még nem tudom mi lesz vele, idegosztályon kötött ki. Meghasonlott, vagy én nem is tudom, mit mondjak, de nem bírta feldolgozni, hogy egyik pillanatról a másikra semmi emberré tették. Talán nem volt a legjobb apa, de higgye el, én szeretem a fiamat. Mi a célja, Lányi úr? Péter egy felnőtt, családos ember, rendezett élettel. Nemsokára talán ő is apa lesz. Megérti az aggódásomat, ugye? Nem tudom, még mi vár rám, és férjem valaha egészséges lesz-e, de ami hátra van, azt szeretném nyugalomban, mellettük eltölteni. Viszont megértem magát is. Gondolom, nincs semmilyen ötlete vagy kész terve, mint ahogy nekem sincs.

Zsolt nézte a meggyötört asszonyt és már nem érzett ellenszenvet.

— Asszonyom. Én nem akarom felborítani se a fiam, sem a magam, sem az ön nyugalmát és életét. Az éveket sem lehet visszafelé forgatni. Úgy, mint a gyerekemet, már soha nem tudom visszakapni. Viszont nem kívánhatja el tőlem, hogy ennyi idő és megpróbáltatás után ne keressek valami kompromisszumot. Próbáljunk meg együtt gondolkozni, és ha voltak is ellentétek köztünk, ami tejesen független volt tőlünk, felejtsük el. Most egy célért kellene összefognunk, asszonyom. Mindent meghagyva ebben az állapotban, de úgy, hogy egy kis szelet nekem is juthasson… Remélem, nem veszi ezt egyfajta zsarolásnak vagy követelésnek. Próbálja helyembe képzelni magát és legyen a segítségemre. Szeretnék találkozni a fiammal és nem csak egyszer. Valami olyan kapcsolat kéne vele, mint rokon, vagy nem is tudom, hogyan fejezzem ki magamat. Megígérem, nem fogom neki felfedni a valóságot soha, de szükségem van arra, hogy ismerjem. Engem úgy kellene talán bemutatni, mint az ön, vagy a férje távoli, tengerentúli rokonát, aki érthető okok miatt csak most tűnt fel a semmiből. Érti ugye, hogy mire gondolok?

— Értem, persze! Értem, Lányi úr, hogy mit szeretne, és ez most rajtam múlik. Kérhetnék öntől egy napot, vagy kettőt, amíg elrendezem a dolgokat?

— Természetesen. Tisztában vagyok vele, hogy nem egyik pillanatról a másikra mennek a dolgok. Előre is köszönöm önnek.

— Ha mindent elrendeztem, ugyanígy telefonálok — búcsúzott el Kőváriné „vendéglátóitól”.

Otthon a fia már nyugtalanul várta.

— Hol, merre jártál, anya? Senkinek nem mondtál semmit, egy üzenetet sem hagytál. Csak nem apánál voltál? Nem volt még időm ma telefonálni a kórházba, hogy érdeklődjek az állapota felől.

— Tudom fiam, hogy idegeskedtek néha miattam, de felesleges. Nem vagyok már gyerek és szeretek néha önállóan is cselekedni. Egy olyan dolog történt, ami teljesen váratlanul ért, mégse ijedj meg, nem rossz híreket fogok mondani. Néhány dolgot nem tudsz rólam, és nekem is sok meglepetést okozott a tegnapi és mai nap. Mindig azt hittem, hogy a háborúban mindenkim elpusztult, de tegnap kaptam egy telefont. Távoli rokonom jelentkezett, aki most itt van Magyarországon. Ma találkoztam vele, jót beszélgettünk és emlékeztünk a családdal kapcsolatban sok mindenre. Szeretne téged is megismerni Marikával együtt. Pár napig még itt lesz, aztán utazik vissza Münchenbe, mert ott van egy jólmenő étterme. Egyébként amerikai. Mikor érnétek rá, hogy találkozzunk?

— Ez nagyszerű hír. Mintha csak megrendeltük volna, hogy amikor szükséged lenne valakire, aki rajtunk kívül melletted lehet, akkor meg is jelent. Ha holnap délután neki is megfelelő, akkor semmi akadálya a találkozónak. De nekem van egy rossz hírem. Beszéltem a kórházzal. Apa sajnos még mindig össze-vissza beszél. Csináltak vizsgálatokat és azok eredménye nem jó. Volt egy agyvérzése, ami ha fel is szívódott, de maradandó károsodást okozott. Nem várható, hogy jobban lesz, sőt attól félnek, hogy a jelenlegi állapota átmeneti jellegű, gyors romlás követheti, amiből nem biztos, hogy vissza tudják majd hozni.

— Ez akkor annyit jelent, hogy már ki sem fog jönni a kórházból?

— Sajnos igen. Néha magánál van és ilyenkor nyugodt, de legtöbbször kiabál, csapkod, és mindenkit ellenségnek lát, akiket le kellene csukatnia.

— Ugye, megígéred, hogy semmit sem hallgatsz el? Tudom csúnya kérdés, de szeretem tudni, mire számíthatok. Emlékszel, amikor nekem volt a műtétem, mindennel tisztában akartam lenni.

— Persze, hogy emlékszem, hiszen ott voltam veled, ahol csak lehetett. Nincsenek még konkrét eredmények ezek csak tapogatózások. Megpróbálják a jelenlegi állapotát stabilizálni, és akkor még elhúzhatja egy darabig.

— Okvetlenül be szeretnék menni hozzá mielőbb, de a rokonommal most kell találkoznotok, míg nem utazik el. Mit mondjak neki?

— Persze, holnap jó volna. Meghívhatnánk hozzánk esetleg? Nem hiszem, hogy valami étteremben olyan igazi, bensőséges hangulatot tudnánk teremteni, ahol mindenről szabadon beszélgethetnénk. Hívd ide este hétre. Nekünk az a legjobb. Majd megkérem Marikát, rendeljen valami harapnivalót. 

Amikor Olga értesítette Zsoltot, egy darabig nem tudta hirtelen, mi is történik vele.

— A fene egyen meg téged, Peterdi! Mégiscsak látszik, hogy te vagy az igazi diplomata tehetség. Én mindenre gondoltam volna, csak arra nem, hogy ez a nő partnerem lesz, mindenben számíthatok rá.

— Miért nem voltál ebben biztos? Neki is ugyanúgy érdeke a jó kapcsolat fenntartása a fiával és veled, mint neked. Ha ellened fordul, nem működik együtt, annak ő láthatta volna a kárát. Nem szabad lebecsülni az „ellenséget”, ez régi alapszabály barátom. Ez a nő intelligens is meg okos is, hogy nem zárkózott el az együttműködéstől, szeretne veled is egy jó kapcsolatot alakítani. Ritka az ilyen, megmondom neked én féltem, hogy nem így végződik. De látszik, szereti Pétert, neki akar jót elsősorban. Remélhetőleg, ahogy Shakespeare is mondta „Minden jó, ha jó a vége”.

Másnap sor került végre arra a találkozásra, amit Zsolt már annyira várt. Megilletődötten ölelte meg ezt a felnőtt férfit, aki az ő fia, és Lonka vonásait fedezte fel az arcán.

Nagyon nehezen indult meg és vált közvetlenné a beszélgetés, de Olga segítségével aztán oldottabb lett a hangulat. Végig úgy irányította a társalgást, mint aki egy régi eltűntnek hitt rokont talált meg. Késő estig beszélgettek, és a végén úgy búcsúztak el, mint akik tényleg megtaláltak valakit, vagy valamit, amit már régen elveszettnek hittek. Ez magyarázattal szolgált arra is, hogy néha elérzékenyültek, vagy épp összekuszálták a szálakat.

— Szeretném, ha minél előbb meglátogatnátok Münchenben, és vendégeim lennétek, remélem addigra Ernő is jobban lesz.

— Ahogy tudunk, megyünk — hagyta jóvá Péter.

— Holnap még szeretném, ha eljönnétek a szállodába, Olga, hogy elbúcsúzzunk. Együtt ebédelhetnénk.

— Mi sajnos dolgozunk, Zsolt. Holnap mind a ketten ügyeletesek leszünk a kórházban. De remélem, hamarosan meg tudunk látogatni Münchenben.

A következő nap Zsolt és Olga együtt ebédeltek. Kissé feszültnek érezték magukat az előző este miatt. Nem tudta eldönteni magában Zsolt, hogy most hálával tartozik-e Olgának. Úgy érezte, hogy akármennyire is szerette volna megnyerni a „játszmát” vesztesen került ki.

— Köszönöm neked Olga, hogy anyja voltál a fiamnak, és amit most értem tettél — kezdte.

— Ne köszönj semmit. Nem miattad tettem, hanem mindannyiunkért. Magam miatt is, érted is, de legfőképp Péterért. Most lehet, hogy vesztesnek érzed magad. Mindannyian vesztesek vagyunk, és mégsem vesztettünk. Az egészet egy olyan kornak köszönhetjük, ami remélhetőleg soha sem fog megismétlődni. Sokakat megtévesztettek, azt hitték, egy jó és szép ügyet szolgálnak, ám az egész egy nagy hazugság volt. Az igazi vesztesek azok lettek, akik végig hittek ennek a rendszernek helyességében és nem voltak hajlandók belátni mennyire sok fonákság, hazugság áll mögötte. A férjem, Ernő is egy ilyen áldozat, ha nevezhetem annak. Feltétel nélküli kiszolgálója volt a rendszernek hosszú ideig, és amit cserébe kapott azok csupán morzsák voltak. Csak ő gondolta azt, hogy fontos, nélkülözhetetlen ember, akinek korlátlan a hatalma. Most, amikor rájött, hogy csak egy eszköz volt, és kis csavar a gépezetben, aki bármikor kiiktatható és nélkülözhető, tört össze. Talán ennek így is kellett lennie. Én nem vagyok nyugodt. Nem miatta, hanem ahogy itt a „rendszerváltozás” végbe ment. Sok a csalódott ember és legfőképpen talán mi lehetünk a legcsalódottabbak. Mert azok kaparintják majd kezükbe a hatalmat, akik a kis hivatalokban mindenütt ott ugrabugráltak. A „jól akarok járni mindenáron” alakok kezdenek csoportosulni mindenütt. Nekik semmi sem drága, és ahogy régen, most sem lesz nekik fontos, kit hoznak lehetetlen helyzetbe. Itt, ebben az országban nem lehet egyik percről a másikra jóléti kapitalizmust bevezetni, a legvadabb kapitalisták kerekednek majd felül. Eltűnik a szociális háló, ami beláthatatlan következményekkel jár majd. Én sokszor vitába keveredtem Ernő barátaival, munkatársaival, hogy nem lesz ez jó. Ők, úgymond alanyi alapon már évekkel előbb felosztották egymás közt a javakat. Semmi joguk nem volt hozzá, hiába hirdették mindenütt, hogy mienk a gyár meg az ország. Mindenkié, nem egyeseké. Magam ellen beszélek persze, mint aki elvesztette mindenét. Nem vagyok vesztes, mert mások sokkal nagyobbat vesztettek vagy veszteni fognak.

— Érdekes, hogy pont te mondod el ezt így. A barátaim, Peterdi és Gáspár doki is ugyanezt magyarázták nekem, pedig ők aztán nem is itt élnek. Azt mondom, hogy valahol nyertünk azért. Ha nincs ez a sok változás a világban, én soha sem találom meg a fiamat.

— Az igazi nyertesek a fiam generációja, illetve a te fiad generációja lesz. Persze ez sem biztos. Talán az ő gyerekeik már másban fognak felnőni és másképpen látják a világot is. Ahogy mi is szinte percek alatt barátokká lettünk, sőt annál kicsivel már most több ez, holott lehetnénk egymás ellenségei is, ők, reméljük, már természetesnek veszik, hogy minden ellentétet és vitás ügyet el lehet intézni békés úton is. Csupán türelem és megértés kell hozzá. Bekövetkezik egyszer talán, hogy megszűnnek a határok és egyfajta egységben fognak élni az emberek a Földön.

— Ebben bízom én is Olga, de ez már nem rajtunk múlik, hanem a gyerekeinken és azok gyermekein. Talán, hogy nincs előttük a jó példa, hanem pont az ellenkezője, ahogy ember embernek lett az áldozata, háborúk háborúk után törtek ki, majd elgondolkoztatja őket annak fontosságáról, hogy egymással békében tudjanak élni.

Zsolt másnap este visszarepült Münchenbe.

Három hónap múlva vendégül láthatta Olgát, valamint Pétert és Marikát. Ernő még abban az évben meghalt. Utána, ahogy a politika változott, minden évben többször is találkoztak.

A két nagy „rivális” — vagy ellenség — soha nem ismerhette meg egymást személyesen.

Vége