Kedvesen mosolygott, mint egy óvónéni, amikor valami jó játékot akar rátukmálni a dedósokra. Nagy és feszes mellei voltak, formás lábai, ha utcán futok vele össze, kétszer is megfordulok utána.
A fene se tudta, hogy az barom rendőr nem tud úszni. Talán – de csak mondom –, talán akkor minden másként történik. Az a szadista asszony is élne még, noha őérte ma sem hullajtanék könnyeket.
1962 nyara volt, augusztus eleje, tikkasztő hőség. A Dunára jártunk le hűsíteni magunkat, s persze úszkálni nagyokat meg fejest ugrálni az uszályokról. Akkoriban még sóder, terméskő és farakások uralták a pesti Dunapartot, átellenben a Margitszigettel. Volt, hogy hat–nyolc uszályt is kikötöttek a parti vascölöpökhöz, kettőt–kettőt egymás mellé. Míg az uszályosok a kabinjaikban hűsöltek, vagy a földszintes épületek valamelyikében zsugáztak a telepőrrel, addig mi kölykök egyre–másra ugráltuk a fejeseket a belső uszályokról, aztán csorogtunk le a vízzel, néha egészen a Margit–hídig. Aznap is öten mentünk le a partra, ebéd után, haverok. Ingünket, gatyánkat ledobtuk a lépcsőre, s már vetettük is magunkat a vízbe. Két lépcsővel arrébb, a Margit–híd felé egy öregúr horgászott, mellette két hölgy süttette magát a budai hegyek felől tűző nappal. Rajtuk kívül csak két rakodómunkás támasztotta lapátját, cigarettáztak, a kutya sem törődött velünk.
Egyedül indultam, hogy még egy fejest ugorjak, a többiek ott maradtak a lépcsőkön heverészve. Amikor átléptem a belső uszályra, hallottam valakit kiáltani: vigyázz! –, de oda se bagóztam, fel sem merült bennem, hogy nekem szól a figyelmeztetés.
Éppen ugrani készültem, mélyfejest, ám a szemem előtte még akaratlanul is végigpásztázta a vizet. Rögtön észrevettem az uszály felé közeledő rocsót. Három vizirendőr vigyorgott rám, ahogy csalafinta vadászok pofája torzul a kelepcét közelítő vad láttán.
Hohó! – mondom magamnak, se a vízbe, se a rocsótokba nem ugrom a kedvetekért. Visszavigyorogtam rájuk. Megfordultam, hogy levágtatok az uszályról, a lépcsőről összeszedem a gönceimet, és szép nyugodtan elhúzom a csíkot. Nincs az a rocsó, amelyik utánam jönne a partra.
Megfordultam, és szembetaláltam magam a fakabáttal. Nem is vettem észre, mikor tornázta fel magát az uszályra. Az is vigyorgott. Gondolhatta biztos, na most aztán se part, se víz, nincs kiút. Gumibotja előrelendült, azt hittem ütni akar. De nem. Amint odaért a közelembe, böködni kezdte a hasamat. Gonosz vívó szurkálja így ellenfelét, amikor az már leeresztette kardját, s csak áll a páston, feladva a küzdelmet.
– Na, te ganéj! Ugrálunk? Ugrálunk? De most aztán behúztunk a csőbe!
És minden szó mellé egy bökés.
A kerek pofája, apró malacszemekkel és olyan lapos orral, mint amelyik többször is találkozott már a homokzsákkal. Valamivel alacsonyabb volt nálam, vaskos, esetlen mozgásúnak látszó legény. Tányérsapkája hetykén hátracsúsztatva, helyzetének tudatában ő is elégedetten vigyorgott rám, mint társai a rocsóból.
Isten látja lelkem, még ma sem tudom, ösztönösen vagy tudatosan cselekedtem–e.
Háttal álltam a Dunának, s úgy tetszett, a fakabát azért nyomkodja gumibotját a hasamba, hogy belelökjön a vízirendőrök karjaiba. Az egyik bökésnél valóban megtántorodtam egy kicsit, mégsem annyira, hogy elveszítsem egyensúlyomat. De vannak pillanatok, amikor az ember villámgyorsan gondolkodik és dönt, olyan gyorsan, hogy nem is érzékeli, mintha valaki más gondolkodna és döntene helyette, neki már nem is kell mást tenni, mint haladéktalanul végrehajtani a ki tudja kitől kapott parancsot.
Két marokkal megragadtam a gumibotját, mintha csak megkapaszkodni akarnék, nehogy hanyatt essek, ámde közben már elrugaszkodtam az uszály vaslapjáról, s persze rántottam magammal a fakabátot is. Nem volt egy nyimnyám alak, testi erővel is meg volt áldva, vissza tudott volna húzni, hacsak el nem ereszti a csuklójára pántolt gumibotját, amit markoltam görcsösen. Őt meg teljesen váratlanul érte a rántás, meg is csúszott a vizes vaspadlón.
Repült velem együtt a vízbe, bal kezével a levegőt markolászva valamiféle remélt kapaszkodó után. Még láttam, ahogy a meglepetéstől és a rémülettől torz görcsbe rándul a malacképe, és fejéről lecsúszik a tányérsapka.
Így maradt meg emlékezetemben, mint egy repülni képtelen, riadt madár.
Közben én már a levegőben elengedtem a gumibotot, igyekeztem egy félfordulatot tenni, ne a hátam csapódjon a vízre. Amint felbukkantam, látom, hogy a fakabát eszeveszetten és fuldokolva kapálózik, s valahányszor kidugja fejét a víz alól, akkorákat nyeldes, mint aki egy falatban akarja bekapni az egész világot. Addigra járművük már meglódult, segítő kezek nyúltak a fakabát után. Én meg gyors csapásokkal úszni kezdtem. Ha elérem az uszály végét és kijutok a partra…
Nem volt szerencsém. A fakabátot becibálták a csónakba, sebesen közeledtek felém. Utol is értek, talán öt méterre a parttól. Négy kar nyúlt ki utánam, egy erős kéz a hajamba markolt, és egy percen belül én is mellettük találtam magam.
A rendőrcsónak odahúzott a parthoz, a vízikopók kilöktek a lépcsőre, az ázott veréb fakabát is utánam ugrott. Ahogy a lába földet ért, első dolga volt egy jó nagyot rám sózni a gumibottal. A dögje. Társai utána dobták a tányérsapkáját. Egy kéz emelkedett a magasba, hogy elkapja. Akkor vettem észre, hogy a lépcső alján ott szobrozik egy másik zsaru is, elállva az esetleges menekülés útját. Ő kapta el a sapkát, a másik mancsával pedig megragadta a karomat, ugyanígy tett vízből kimenekített párja is. Haverjaimnak addigra már hűlt helye volt. Ha az uszályoktól takart rocsót nem is, a parton közeledő zsarukat időben észrevették, s pillanatok alatt kereket oldottak. Csak a lépcsőre hajigált gönceim maradtak utánuk.
Nem hagyták felszedni a cókmókomat. A száraz fakabát hajolt le értük, s csapta a hóna alá. Úgy, ahogy voltam, egy szál fecskében vonszoltak végig a Sziget utcán, egészen a Kresz Géza utca sarkán levő rendőrőrsig.
Nem sokan jártak a Sziget utcában, de ugyancsak eltáthatta száját az, aki látott minket. Páratlan látványt nyújthattunk, mi hárman. Én sem lehettem túl épületes jelenség egy szál fecskében, de a Dunát megjárt fakabát különleges tünemény volt. Ruhájából még mindig csöpögött a víz, apró pöttyöket hagyva maga után az aszfalton, mintha éppen most került volna ki egy égzengéses zuhi alól, amit csak őrá borított, egy jó nagy dézsából, a jóisten. Volt mit bámulni rajtunk.
Én ugyan igyekeztem behúzni fülem–farkam a két fakabát között, és nem a rám csodálkozók miatt, hanem ahogy közeledtünk az őrshöz, úgy lett rajtam úrrá a félsz. Tudtam, hogy nem fognak kesztyűs kézzel bánni velem, és mit tagadjam, kezdtem rettegni a várható veréstől. Görcsbe rándult a gyomrom, a torkomba szorult gombóctól alig kaptam levegőt.
Az első pofont meg is kaptam, amint a két rendőr belökött az őrsre, de úgy ám, hogy kis híján az ügyeletes íróasztalán landoltam. Az meg rögtön felpattant a székéről, és lekevert egy jókora fülest.
– Így köll ide begyünni? – dörögte a kísérőszöveget a pofonhoz, mintha én bizony önként tennék látogatást a kócerájukban.
Ezt követően a falhoz állítottak, háttal a zsaruknak, s azonnal, csak úgy, mihez tartás végett, valamelyik akkorát csapott a fejemre, hogy azt hittem áttöröm a falat. Hát bizony kemény fal volt, jóval később vettem észre, mekkora púp nőtt a homlokomra.
Aztán egyszer csak valaki megragadta a vállam, és úgy megpenderített, hogy majdnem kiszédültem az őrsről. Az ázott veréb fakabát volt, glancba vágva, száraz egyenruhában.
– Haza akartál vágni, te kis pöcs? Na, majd én megmutatom neked, hogy kell valakit hazavágni!
És mint akinek eszét vették, ütlegelni kezdett a gumibottal, három másik meg röhögve biztatta. Ott álltak mellette, ugrásra készen, ha netán egy kis segítségre szorul az az átok. Talán agyon is ver, ha nem toppan be az őrsparancsnok.
– Ki ez a jómadár? – kérdezte a főzsaru, mire hál’ istennek abbamaradt az ütlegelés.
Addigra én már azt sem tudtam, fiú vagyok–e vagy lány. Mindenem sajgott, mozdulni sem akartam, a legkisebb mozzanatra is olyan fájdalom nyilallott belém, mintha jól meglendített súlyos ólomgolyókkal dobálnák a testem. De legalább kaptam egy néhány percnyi pihenőt, amíg az ütlegelőm beszámolt a történtekről. Az őrsparancsnok végighallgatta, aztán odalépett hozzám. Egy darabig csak bámult a képembe. Összeszorítottam a fogaimat, nehogy hangosan elbőgjem magam. Lehorgasztottam a fejem, ne lássa a könnyeimet, én viszont még a fátyolos szemeimmel is láttam mekkora hurkákat vert rám az a barom.
– Ezt bizony nem úszod meg szárazon, te csirkefogó – bömbölte az őrsparancsnok. Azt hittem ő is letekeri rajtam a magáét. De ezután már nem nyúltak hozzám. Rám parancsoltak, hogy szedjem magamra a gönceimet, és álljak vissza. Onnan, a fal felé fordulva kellett válaszolnom a kérdéseikre. Ki vagyok, mi vagyok, honnan jöttem és miért? A miértre nem hagytak válaszolni, belém fojtották a szót, mondván, tudnak ők mindent nagyon jól. A sok észkombájn!
Nem érzékeltem, mennyi idő telhetett el addig, de az egyik zsaru egyszer csak megint megragadta a vállam.
– Na, lódulj!
Ha nem lettem volna elfoglalva testem sajgásaival, tán még el is csodálkozom, hogy mekkora rabomobil jött értem. Feltuszkoltak arra a kerekes sittre, én meg örültem, hogy végre egyedül vagyok, megszabadultam azoktól a hóhéroktól. Összekucorodtam a pad végére, s olyan elmerülten tapogattam a hurkáimat, hogy nem gondoltam arra, hova is vihetnek. Ezt csak akkor tudtam meg, amikor a rabomobil megállt a Szabadság téri gyermekvédelmi előtt. Noha még sohasem jártam itt, hírből már ismertem. Sok jót nem hallottam róla.
Este lett, mire egy nyomozó vagy ki a fene, befejezte a kihallgatásomat. Ezután egy smasszer bekísért egy terembe, ahol már nyüzsögtek páran, hozzám hasonló vagy még fiatalabb kamaszkölykök. Azok is szerettek volna kifaggatni, de elküldtem őket a francba, és szótlanul lefeküdtem a vaságyra. Sose hittem volna, hogy egy alapos verés is képes kifárasztani valakit, de én nagyon–nagyon fáradt voltam, és rövid idő alatt el is nyomott az álom.
Akkor sajgott csak igazán mindenem, amikor reggel nagy cécóval felzavartak. És egy percnyi időt sem hagytak nyomorúságommal törődni. Egy őr kiterelt bennünket a hálóteremből az udvarra, ahol a fal mellett kellett felsorakozni. A mögöttem álló srác odasúgta, most jön a reggeli torna. Az ám a felüdülés! Azt hittem, el tudom képzelni, miről beszél. Tévedtem.
A kísérő smasszer mindenre készen megállt az ajtóban, ahol megjelent egy harminc év körüli nő. Halásznadrágban, lenge nyári blúzban. Dús, hosszú vörös haja volt, hátul kontyba kötve. Kedvesen mosolygott, mint egy óvónéni, amikor valami jó játékot akar rátukmálni a dedósokra. Nagy és feszes mellei voltak, formás lábai, ha utcán futok vele össze, kétszer is megfordulok utána.
– Na, itt van megint Mesterné, a boszorka – hallottam a hátam mögül. Akartam mondani a srácnak, hogy ilyen boszorkány látogasson meg, amikor rám tör a vágy, csakhogy erre már nem jutott idő.
– Leguggolni! – rikkantotta az a szépséges bestia. – Indulás!
A többiek már ismerhették a dörgést, mert guggoló helyzetben emelgetve lábaikat, a menet megindult a fal mentén. Az egyik srác tenyerével akart megtámaszkodni a földön, ám a nő egy szemvillanás alatt ott termett, és tűsarkú cipője sarkával rátaposott a kézfejére. Csóri kölyök felüvöltött kínjában.
– Kuss! – parancsolt rá Mesterné. – Most mutasd meg, milyen jó erőben vagy!
Elindult a sor haladásával ellenkező irányba, s aki véletlenül, vagy a fáradtságtól letenyerelt, annak rátiport a kezére. A többieket enyhének nem nevezhető rúgásokkal ösztökélte mozgásra. Egy kisebb krapekot, aki nem bírta erővel a guggancs tornát, a hajánál fogva cibált fel. Engem sem kímélt, miért is tette volna. Amikor odaért hozzám, akkorát rúgott az oldalamba, két véraláfutásos hurka közé, hogy felüvöltöttem.
– Csak nem fáj? – kérdezte, s közben változatlanul mosolygott, mintha simogatni készülne anyáskodó szeretettel. Csak a szemében vettem észre valami különös csillogást, egy jéghideg gyémánt erős, fájdalmasan kápráztató fényét. – Amikor a haverjaiddal focizol, nem fáj, ha beléd rúgnak? Gondold azt, hogy véletlenül most én szabálytalankodtam.
A következő rúgás kibillentett az egyensúlyomból, és az a jótét lélek cipőjének hegyes orrával segített feltápászkodni. Persze én is letenyereltem. Épphogy nem tiport egy lukat a kezemre.
Aztán, mint aki közmegelégedésre elvégezte reggeli feladatát, a smasszerra hagyott minket, és eltűnt az épületben.
Másnap behívták anyámat, aki hazavitt. Gyalog mentünk a Szabadságtérről a Pannónia utcába. Útközben egy szót sem váltottunk egymással, s én ugyancsak tartottam tőle, hogy ezt a konok hallgatást otthon is egy kiadós verés fogja követni. Anyám mégsem bántott.
– Bezzeg, ha élne apád! – intézte el az egészet egyetlen megjegyzéssel.
Meglepetésemre, egy hónappal később idézést kaptunk a Markó utcába. Tárgyalásra. Nem volt nehéz kitalálni, mi ügyben. Anyám a kezeit tördelte, és én is majréztam, ennek még javítóintézet lesz a vége. A bíró azonban nagyon rendes volt, csak egy tanácsi gyámot rendelt mellém, akinek hetente be kellett számolni a dolgaimról.
Ősz volt már, amikor az utcán megláttam Mesternét. Egy dakszlit sétáltatott. Biztos láttam azelőtt is, talán meg is mustráltam néhányszor, ez most mégis más volt. Szépsége most egy cseppet sem nyűgözött le.
Nem tartott hosszú időbe kideríteni, hogy ott lakhat a környéken, pontosabban a Balzac utca végén, a Szent István parknál. Kifigyeltem, a Duna–partra hordja le kutyáját sétáltatni.
Nem tudom, mi ütött belém, ugyanis ezt követően minden nap kilestem. Akár egy megszállott, aki minél jobban szeretne szabadulni egy gondolattól, annál inkább a hatása alá kerül. Rögeszméje lesz.
Mesterné, szinte kivétel nélkül minden nap ugyanabban a kora esti órában sétáltatta kutyáját. Keresztül a parkon, majd a Sziget utcai lépcsőnél, le a partra. Elsétált az emeletnyi magasra felstószolt farakások mellett, majdnem a Margit–hídig, és vissza, ugyanezen az útvonalon.
Eleinte nem volt semmiféle elképzelésem, hogy mit is akarok, az ötlet csak a sokadik követés után támadt. Nyáron sok időt töltöttünk haverokkal a farakásokon. Az egyikben kialakítottunk egy bunkerfélét magunknak, onnan figyeltük a dunai hajókat. Csakhogy egy idő után azt már nem látogattuk, kezdett veszélyessé válni. Valahogy rosszul rendezhettük el az ölfákat, mert meglazult a bunker oldalfala, félő volt, hogy fejünkre omlanak a tetőként szolgáló hasábok. Ez adta az ötletet.
Aznap is korán sötétedett, amolyan nyúlós–nyálkás idő volt. Egy teremtett lélek sem járt a Duna–parton. Én már jóval előbb felmásztam a farakásra. A bunker igencsak ingatag tákolmánynak bizonyult. Kis híján beomlott alattam, ahogy megcsúsztam az egyik nedves, mohalepte hasábfán.
Meglehetősen cidrizve, mégis türelmesen vártam Mesternét. Közben azon rimánkodtam, hogy ugyanúgy kísérje kutyáját, amint szokta. Úgy is történt, ahogy kívántam. Amikor odaért a bunkerunk alá, kihúztam a korábban már meglazított fahasábot a többi közül, mire a fal hatalmas robajjal leomlott, egyenesen a nő fejére.
Én meg már másztam is le a másik oldalon, aztán futás lóhalálában haza. Nem törődtem a dakszli ugatásával, azzal sem, hogy esetleg megláthat valaki. Ma már bizonyos vagyok afelől, hogy nem volt tanú. Mert máskülönben már régen lesitteltek volna. Mesterné ugyanis kórházba került, és néhány nappal később belehalt a sérüléseibe.
Fogalmam sincs, folytatott–e nyomozást a rendőrség, vagy elkönyvelték az ügyet fatális balesetnek. Ma már nem is érdekel. Közel negyven év telt el azóta, s noha nem ismerem a törvényeket, bizonyosra veszem, ez az ügy már régen elévült. Ez alatt az idő alatt cselekedtem sok jót is. Senkitől sem kaptam, nem is vártam hálát. A jót vagy a rosszat úgysem azoktól kapjuk vissza, akikkel szemben elkövettük. A számlát mindig valaki más nyújtja be. Hiszen nekem is azt az ázott veréb fakabátot kellett volna hazavágnom, és nem Mesternét, aki nála kevesebbet ártott nekem. Ámde másoknak biztos éppen eleget. Az csak a véletlen műve, hogy én fizettem érte.
Legutóbbi módosítás: 2011.07.03. @ 11:00 :: Bányai Tamás