mint a szél a bólogató búzát,
s a malmot, mely szétzúzza szemeit,
papokat, kik a harangot húzzák,
s aztán a kedvesünket temetik,
a bort, mely kortyonként felmelegít,
majd elvérzik hófehér ingemen,
port, melyen a rajzom formája szív,
a szél fújja szemembe hirtelen,
az órát, mely ölelésünk nyújtja,
a percet, mikor ajtóm rámcsapod,
fényképet, melyen mosolyogsz újra,
de azon rajta én már nem vagyok,
a fát, mely hajdan neked virágzott,
s most fekete szavakkal hirdeti:
Itt nyugszol. Hoztam ma is virágot,
forgószél, karjaidban vidd neki.
