– Aladár, te is látod? Ketten is vannak! Ilyen eszméletlen szerencsém kislány korom óta nem volt, ha belegondolok még akkor sem. Mindig csak egyel találkoztam. – Nem értem Lujza drágám heveny gerjedelmedet. Vigyázz, nekimegyünk a járókelőknek, túl sokat hadonászol, még bajba kerülünk! – Elhallgass Aladárok szégyene! Nem látod, a szerencse duplán közeledik, én erről le nem maradok! Hogy is kell? Már nem emlékszem, olyan régen csináltam utoljára… Milyen puccos a szép fekete egyenruhájuk! Nagyon stramm legények. Mind a kettőnknek összeráncigálok egy évtizedre való szerencsét. Gyere te is, akkor egy életen át nem lesz több gondunk! – Lujzácskám, légy szíves ne ráncigáld meg őket -ha lehet-, az én kedvemért, most az egyszer! – Ne beszélj ilyen költőien Aladár és ne fogj vissza, mindjárt ideérnek és tovább mennek, aztán még lemaradok! – Lujza vigyázz, bajba kerülsz! Aladár hangja, az aggodalom és a remény húrjain, egyszerre zengett. Elbizonytalanodott, hogy valójában vissza szeretné-e tartani Lujzácskáját. Úgy döntött, nem biztos, végül is nagy kislány és ki tudja, talán tényleg szerencsét hozhat. Aranyos Lujzika odalépett a -pillanatokig teljes némaságba dermedt-, két fazonhoz. – Maguk mostanában párban járnak? Milyen szép tiszta, szagtalan az egyenruhájuk! Ugyanolyan, mint 30-40 éve. Igaz, akkor csupa por volt és büdös! A sapkájuk egy kicsit megváltozott. Nem tudom, miért kell az egész fejüket elrejteni, nincs melegük? Még hőgutát kapnak. Ha nem haragszanak, kihasználnám az alkalmat. Már nem emlékszem pontosan mi a teendő… Még a nagymamám mesélte és kislány koromban, mindig meg is tettem -nagy hasznomra-, az ilyen ügyes kotrófiúk megjojókázását. Ja kérem, akkor még emlékeztem a nagymama receptjére. Álljanak már egymás mellé, ahogy két ilyen stramm fickóhoz illik, jók lehetnek a szakmában! Lujzikának be nem állt a szája, csak beszélt és beszélt, közben, hogy biztosan ki ne felejtsen semmit a csodareceptből, köpött kettőt-hármat a földre (amit egyébként soha nem tenne), de ekkora szerencse ritkán éri. Aztán megköpködte a két fickót is, megcibálta előbb a fülüket, majd orrukat és csak a végén jutott eszébe, hogy a gombot is meg kell fogni. Az az igazi szerencsehozó! – Mondják fiúk, maguknak nincs is szerszámuk, vagy újabban már az is -valami satnya-, digitális, a régi szép, hosszú kotrószerszám helyett. Egye fene, de tényleg, hol a szerszámuk? Nagydarab, erős legény létükre, így egyetlen kürtőt sem tudnak rendesen kikotorni. Nem tudom, vajon az ilyen gyenge szerszámú kotrogatók is szerencsét hoznak? Szerintem nincs is egyáltalán szerszámuk, vagy a fene se tudja. Na azért én megpróbáltam. A két fekete egyenruhás közül az egyik megszólal. – Őrmester, látott már öngyilkost? – Láttam főtörzs, naponta helyszínelünk, általában együtt. – Nem gyilkoltat marha, öngyilkost! – Á értem! Tudja mit, láttam azt hiszem! Nem nagyon tudna olyat mutatni, amit nem. Talán cilinderes csukát és rózsát szagolgató gépkarabélyt mégsem láttam… – Őrmester, ugrott már kötélre, pisztolyra vagy késre? – Főtörzs, tudja jól, hogy kiképzésen gyakorta ugrálunk egymásra, pisztollyal a kézben, néha késsel. A kötél nem tudom, hogyan jön ide? – Ez a nő, úgy látszik az öngyilkosság egészen speciális módját választotta, életkedvének elmúltával. Nem hajlandó konvencionális módszerekhez folyamodni. Legyen hát maga a kötél! – Nem értem főtörzs… – Dobja a hölgyre magát! Kevesebbet faggatózzon, egyre rosszabbak az idegeim! Az összes rozzant gyilkos, nem alázott meg ennyire, ahogy ez az egyfolytában beszélő furcsaság. Akció indul, én biztosítom! Az őrmester teljesítette a parancsot, Lujzácska felsikoltott. – A szerencse első felének lebbenése szoknyán érintett. Csúnya fiú, nem gondolja, hogy ezt nem az utcán kéne csinálni! Annyi minden lóg az oldalán, de szerszám az sehol, ahogy egy rendes kéményseprőhöz illik! Ebben a pillanatban érkezett az erősítés, a törzsőrmester szabadesésének formájában. Lujzácska, arcán mosollyal, nem szólt többet. – Főnök, szálljon le rólam, agyon nyom! – Ez a szebb korokat ért fakanálforgató, ha még egyszer szerszámon sért, elvágom a biztosítókötelet és tíz méterről zuhanok rá! Hívja már a vijjogó villogókat, olyan szépen mosolyog, azt hiszem növekvő hegedűvonóról álmodik. – Hé maga! – szólt oda Aladárhoz – Jöjjön csak, maga lesz a tanúm! Mindent látott? – Természetesen kérem szépen, az attól függ hogy… – Mitől függ? Hatósági személyek porba alázása, magának bármi függvénye? Szeretne osztozni a következő 15-20 évben az ártalmatlanná tett tettes sorsában? – Á dehogy, mindent tökéletesen láttam, amint szóban és tettlegesen alázta, gyalázta, mocskolta rácsosra magukat. – Idefigyeljen kisöreg! Ha vallomásában említést mer tenni a szerszámaink hiányára célzó, ferde árnyékú, sunyi kijelentésről, úgy maga is gyanúsított! – Biztosítom, hogy az igazat, csakis a tiszta igazat vallom. Szerszámügyileg nem emlékszem semmire! Mennyi is jár ezért, úgy egymás között saccolva? – Szerintem ez a saját magát kiütött ütődött, tíz évnél hamarabb nem szabadul, jó magaviselettel sem. – Hát mégis, mégis meghozta a szerencsémet az én drága-drága Lujzám! – suttogta magában csendesen Aladár – Boldog öregkorom lesz!
Legutóbbi módosítás: 2011.07.12. @ 20:22 :: Boér Péter Pál
