A húgom érdekes viszonyt ápol a macskával. Nem tudom eldönteni, melyik?jük a f?nök. De tényleg.
Bevezetésként elmondanám, a mi szobánkban (apáék szerint gyerekszoba, szerintem spájz), szóval a mi szobánkban emeletes ágy van már ?sid?k óta. Felettébb praktikus megoldás, helynyerés szempontjából. Ha egy kétszer három méteres szobába be kell zsúfolni az öcsémet a mérhetetlen lábszagával meg dics?séges énmagamat az összes cuccommal, akkor az ember nem válogathat az eszközökben. Pedig én szívesen válogatnék.
Többek között azért is jó az emeletes ágy, mert ha lejövök, nem kell egyb?l a szekrény tetejére ugranom, hanem szép csendben leereszkedek a szekrény és a tükör, valamint az ajtó és az asztal közötti félméteres üres helyre a padlón, és remélem, a következ? életemben ló leszek, vagy madár. Na, miután átteleportáltam magam a fent említett helyre, csak és kizárólag ezután szédülök neki a szekrénynek és verem be a homlokomat a könyökömmel egyetemben az ajtajába, amit elfelejtettem bezárni a földreszállás el?tt.
Könnyekkel a szememben ülök egy darabig a padlón, várom, sz?njenek a csillagok és visszanyerjem a látásomat. Közben próbálok olyan halkan káromkodni, ahogy csak a számon kifér.
Persze lemászhatnék oldalt is az ágyamról, a létrát használva, mint a többi normális ember. Igen, valóban az lenne a helyes megoldás, és egyébként is, egy húszéves lónak már ideje lenne követend? példaként viselkedni a házban található hétéves számára, aki úgy követ, mint az árnyék, és legnagyobb bánatomra – olyan büszke vagyok rá, hogy csuda -, utánoz is.
De egyrészt, sosem szerettem a szokványos megoldásokat, másrészt pedig sosem lehet tudni, a húgom mikor csepegtet félcentis lekvárréteget a létrafokokra. Az effajta közlekedést nemcsak a glazúr bánná a könyökömön, hanem a fogazatom is.
A macska el?szeretettel mászik fel az ágyam tetejére. El?ször is mert hová nem szeret felmászni? Másodszor pedig, tudja jól, a kisasszonynak tilos az ágyamon portyázni. Nem ostoba állat ez, egyáltalán nem.
A múltkor arra mentem be, hogy a macska trónol az ágyam közepén, a hétéves fityfiritty meg alulról pislog fel és rimánkodik: légyszi macska, engedj fel engem is! Állok a küszöbön, képességeimhez mérten teljes csendben, lélegzet- és röhögésvisszafojtva, kíváncsian várva a fejleményeket. A macska persze nem válaszol, el?ször is, mert örök haragot és némaságot fogadott ellene, másodszor meg, mert nem tud.
A kék szempár könyörg?en mered a sárgába, nem pislog, majd a macska hallgatását beleegyezésnek veszi, megindul felfelé a létrán. Alighogy szuszogva felkapaszkodik, a feje búbja megjelenik az ággyal egy vonalban, a macska egy ugrással úgy lepofozza a gyereket a létráról, hogy az rémületében visszacsúszik, az állát minden létrafokhoz h?ségesen odakoccantva, éppen idejében kapaszkodik meg a legalsó létrafokban, a zuhanást valamint a koppanást elkerülend?, továbbá utána ne kelljen hosszasan magyarázkodnia a kíváncsiskodó családtagok zavarba ejt? kérdéseire.
Azt hiszem, ebben a szituációban az én helyzetem a legnehezebb, mert csak állok az ajtó mögött, öklömmel a számban, nehogy egy hang kijöjjön rajta, és közben teljesen bizonyos vagyok afel?l, az utcában mindenkinek megvan a véleménye a hangos lélegzetvételeimr?l.
A kisasszony nem adja fel könnyen, (hiába, egy vér), a földön ül, törökülésben, szinte látom, kattognak a kerekek a fejében, hogy tudna túljárni a macska eszén, majd neki indul újra. Az szörnyeteg a második rohamot is sikeresen visszaveri, és továbbra is úgy ül ott, mint akit odaragasztottak.
Ezek után, a gyerek megelégeli az egyenl?tlen küzdelmet, gondol egyet, és a sepr?vel olyan szépen lekalapálja a macskát az ágyról, hogy öröm nézni. Bekergeti a szekrény alá, majd rekordsebességgel kúszik fel a létrán, sepr?vel a kézben, biztos ami biztos alapon. Szerintem még a létrát is felhúzná maga után, ha egy kicsit er?sebb lenne, s a létra nem lenne jó er?sen rögzítve ujjnyi vastag, húszcentis szegekkel.
Ez az a pillanat, amikor én kiszaladok az el?szobába nevetni, hagyok egy kis id?t, hogy kiélvezze nehezen megszerzett munkája gyümölcsét. Majd, mire negyedóra múlva bemegyek a szobámba, (zajosan, hogy legyen ideje eltüntetni az árulkodó nyomokat,) addigra ? már újra a padlón ül, és nagy érdekl?déssel tanulmányozza a bal lábán a körmöket. Hiába, egy vér.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:33 :: Hájas Csilla
