Szakadjon szét mindenségünk,
és vissza se nézve éld kiszáradt
szem? tétovaságod. Menekülj, fuss
ezüst tükreid el?l s talán egyszer majd
önmagad megtalálod.
Nem festék az, mi rejt és nem is
a vérvörös rúzsnyom.
Láthatatlan dögpalást leplez
számtalan kis titkot.
Szánom az id?t, amit neked adtam,
melyet gyermekemt?l vettem el.
Poklod ajtaján bekopogva
évek alatt senyvedtem el.
Azt hittem velem haltál,
sápadtságod erre vallt.
Pedig akkorra te halott voltál,
holt virág, mely többé ki nem hajt.
Mennyi verset írtam hozzád
és mennyi érzést leheltem beléd!
Kezedbe tollat adva kerestük
együtt az elbújtatott szenvedélyt.
Hittük rátaláltunk, szép volt, oh, milyen szép!
De véres glóriád nem láthattam,
eltakarta valami csalfa fény.
Zsarnok leszek, és követelem
– hát így szakadjon szét!
Minden aranyszálú, egykor ékes lélek-kötelék.
Menekülj, fuss, matt tükreid el?l.
Bel?lük én pillantok rád
(úgy is)
mélyen legbelül.
Legutóbbi módosítás: 2011.07.30. @ 11:44 :: Jagos István Róbert
