Az öreg felnézett az égre. Épp csak egy pillanatra állt meg kapálás közben, míg inge ujjával letörölte a homlokát, és ezzel a mozdulattal kiegyenesítette sajgó derekát is. A nap még magasan járt, de már alábbhagyott az ereje, pontosabb volt bármilyen óránál. A fiú a másik sorban csak felnézett, nem állt meg. Apja mozdulatából tudta, hogyha kiérnek a soron, befejezik mára. Nem kellett a beszéd, értették egymást. Amikor gyerekként kihozta az ebédet, apja akkor magyarázta a dolgokat, azóta meg már megszokta, hiszen három éve együtt jönnek. Néha dúdoltak, de nem sokat beszéltek. Beleszokott az egyformán munkával telő napokba, mert itt még ünnep is csak akkor lehetett, ha a munkát elvégezték. A jószág mit sem tud a húsvétról vagy a karácsonyról. Vegyes gondolatok kavarogtak benne. Eszébe jutott a nap, amikor először jött ki, előbb a büszkeség, hogy már felnőtt, hiszen kapálhat apja mellett, aztán a fáradtság, amellyel hazafelé vánszorgott a nap végén. Csak lassan tanulta meg, hogy az erőt be kell osztani „kell az holnap is”, ahogy a felnőttek mondják. Azóta mindig apjához igazította a tempót. Most is úgy lett, ahogy gondolta. Már nem kezdtek új sorba, hanem a holmijukat összeszedve elindultak haza. A falu jó két óra járás, mire hazaérnek majdnem este lesz.
– Induljunk! Ne pöröljön anyád!
Ezen mosolyognia kellett, amint maga elé képzelte örökké sürgő–forgó, zsémbelődő édesanyját. Mert nyikorog a kapu… mert kiszaladt egy tyúk… mert már megint rámarad minden… és persze otthon legyenek, mire megszólal a harang. Az esti harangszó szent volt, addigra megmosdva ültek az asztal körül. Mert megírták a bölcsek: „ideje van a munkának, és ideje van a pihenésnek”
Apja ritkán válaszolt a perlekedésre, inkább elejét vette.
A harangszó mindig is különleges szerepet töltött be a szívében. Gyerekkorában persze nem nagyon figyelt rá, csak a történetekben bukkant fel, amit a felnőttek meséltek kukoricamorzsolás közben, hogy milyen élesen jajgatott, amikor tűz volt és leégett a Tisza utca fele, vagy amikor a szabadságharc alatt innen figyelték, hogy merre fordulnak a labancok. De a háborúban a csönd még a jajgatásnál is rosszabbat jelentett. Nem szóltak a harangok, mert beöntötték ágyúnak. Őrző nélkül maradtak! Ennek a jelentőségét nagyobbacska legényként értette meg igazán. Egy reggel éles sürgető kondulásra ébredtek. Hangja megbénította egy pillanatra mindnyájukat, hiszen nem volt már ellen, akire figyelni kellett volna. Mégis valami baj lehet – csapott le a gondolat! S már rohantak is a dombról le, a falu felé. Igen, tényleg baj volt, nem ellenség és nem tűz, hanem árvíz. A falun átfolyó patak nem bírta az egész hetes esőzést. A nagy veszteség mindenkit készületlenül ért. Innentől átértékelte a kisdombon álló házat. Pedig előtte bosszantotta, hogy messze esik iskolától, meg mindentől. Most a dűlőben lakók mentették a többieket, csak ők voltak biztonságban.
Mire mindezt végig gondolta az esti harangszó halkulni kezdett, ők befejezték a vacsorát, lefekvéshez készülődtek, hogy másnap újult erővel végezhessék mindennapi dolgaikat.
Legutóbbi módosítás: 2011.07.17. @ 09:58 :: P. Borbély Katalin
