Az elvonuló csapat katonái mögött nem csak a szétdúlt otthonok maradtak, de emlékül hátrahagytak egy halom, bőrszerűen vastag orosz gimnasztyorkát is, a jellegzetesen, mellén oldalt gombolódó, vagy kötőkkel zárható, bő ruhadarabokat. Állaguk a vásznat átitató koszból is adódott, de hamar felfedezték az asszonyok, hogy nem a piszok és rengeteg ruhatetű az egyetlen ismérvük. Elnyűhetetlennek látszó anyagból varrták őket.
Zsótér találta ki, hogy a kert végében el kell ásni mindet úgy, hogy egy-két csücsök kilógjon a földből. Senki nem hitte, hogy azon az úton tényleg kimászik az undorító siserehad, de azért megfogadták a tanácsot.
Aztán amikor véget ért az ostrom és ott állt a nép kifosztva, rongyosan, akkor megnézték, mit rejt a föld. Az ingeket valóban elhagyták a tetvek. A nők aztán hamulúgot készítettek, áztatták, kifőzték és festették, hagymahéjjal, meg Isten tudja milyen színezővel. Sötétbarna és bordó festéket kaptak egy asszonytól, aki annakidején azt tudta felhalmozni a kiárusított boltból, és milyen jól jött a lopott holminak készített egységzsák varrásához kapott, rengeteg cérna.
Kisnadrágot, mellénykét varrtak az orosz vászonból a ruháikat kinövő aprónépnek, a háború zűrzavarában hazavergődött Pataki nővérek. Inkább a cérna kopott ki belőle, de az anyag soha el nem vásott, ki nem szakadt. Készült belőle a nőknek egyenes szoknya, a férfiaknak zubbony, amit lemberdzseknek hívtak abban az időben.
A túlélést is tanulni lehet, a kényszer pedig találékonnyá teszi az élni akarókat.
Még hűvösek voltak a reggelek, de nem csupán a’miatt indult frissen a nap. Nem szűnhettek meg takarítani visszafoglalt otthonaikat a lányok-asszonyok, minden reggel kihordták az ágyneműt a napra, levegőzni. Kiszellőztetni a borzalmak, a rosszemlékű, hívatlan vendégek után.
– Meszejjétek ki a kisszobát is, hogy mire Gyurink visszagyün, ne érezze ott se a háború nyomát.
Milyen jól jött akkor a beszáradt, megkövült, de feloldható mész, ami ott lapulva a pince mélyén, várta az ügyes asszonykezeket, hogy velük összefogva ismét átvehessék tisztító szerepüket.
Aranka úgy érezte, az idegenek szagát soha nem lehet kiűzni a lakásból. Ráadásul mosószereket nem is lehetett kapni. A kiásott ruhaneműből pedig hamulúgba áztatva, kimosva, vasalva is csak sokára párolgott ki a dohos földszag.
– Magda néni, maga tud szappant főzni?
– Tunnék én angyalom, de ahhó szóda is kőne. Aptya má keresett, égértek is néki lúgküjet, ha lesz, szólok magának is.
Így tanulta meg Aranka szappanná varázsolni a földben megavasodott disznóhúst, zsiradékot a maró lúgkő segítségével. Az udvari katlanban főzték, kavargatták szürke, gusztustalan pempővé. Amikor besűrűsödött, lécekből eszkábált, vászonnal kibélelt rekeszbe öntötték és a lecsorgó levét felfogták. Az volt a „szappanalja”, amivel előbb a fából készült konyhai eszközöket, kosarakat, székeket súrolták, majd a beszennyezett padlót olyan fehérre, mint a gyúródeszka a takaros konyhában.
Ágneske az egész műveletet nagy élvezettel nézte végig, ahogy végül a még puha, de már formálhatóra szilárdult masszát spárgával vágták egyforma kis kockákra. Szép piramist rakott belőle anyu a kamra polcán, és amikor kiszáradt, azzal mosta tisztára a ruhákat és őt is, a padlóra tett mosóteknőben.
Naponta érkeztek idegen csere-berélők, akik élelemért a kis értékeiket cipelték és árulták az ország távoleső zugai között.
Ha Patakiékhoz tévedtek be elsőnek, akkor Plávicséktól szaladt át valaki, hogy megnézze, mit hoztak felkínálni, ha azokhoz mentek előbb, akkor Aranka sietett mustrálni a választékot. Olyasmit is megvettek, amire pillanatnyilag nem volt szükség, mert azt tovább lehetett adni, mindig akadt, aki nagyonis megörült neki.
– Jónapot! – köszönt be, egy láthatóan jobb napokat is látott, városias asszony. – Ágyneműm van, mit tudnának adni érte?
– Milyen ágynemű? – kapott a szón a borbélyné, hisz nemrég vasalta ki a féltett, szép damaszt asztalneműt és az egy rend hófehér, horgolt-betétes ágyhuzatot a kelengyéjéből, amik átvészelték az ostromot, és ezeket sajnálta használni a mindennapokban.
– Végben hoztam többet is… – fordult ki a nő örömmel az utcán várakozó szekeréhez.
És a három fiatalasszony lelkiismeret-furdalását leküzdve hordta elő a kincset érő tábla szalonnákat, babot, lisztet, kockaszappant.
Két és fél vég* anyag cserélt gazdát Arankánál a dugdosott élelemmel. Fehér vászon, hajszálvékony csíkos finom kanavász, és rózsaszín nanszú ágyhuzatnak valókat hagyott ott a házaló asszony. A nanszút megfelezték Mariskával, gyermekcihák készültek belőle és a maradékból tudtak varrni kisingeket, blúzokat, amiknek zsebét, gallérját még ki is hímezték, és húsvétkor abba öltöztették Öcsikét és Magduskát.
A jó üzletnek úgy megörült a városi nő, hogy megígérte, hoz ruhaanyagokat is hamarosan.
Egy verőfényes reggel arra ébredt Ágneske, hogy a verandán ketten terítenek és – teáskészlet híján – szedett-vedett bögrékben párolog a planta-tea a régen látott halványrózsaszínű damaszt abroszon. Ragyogó szőkeségében ült ott egy addig soha nem látott nő, olyan anyja-korú, és kopottságában is elegáns, fáradt, finom mosolyú.
– Gyere, pesti rokonunk érkezett, hozott neked sok szép holmit… – ölelte ki az ágyából lánykáját Aranka.
Ha szépnek lehet nevezni a kinyúlt patent harisnyát (rávarrt pici gombbal, hogy a harisnyatartó fülecskét legyen mibe akasztani, ha elveszett belőle a gumi nyelv)… De akadt ott bőven lánykafehérnemű is, amiket a vendég lánya csak kinőtt. Akkor abból vidéken nagy hiány volt.
Ahogy az asztalt nézte az idegen nő, szeméből sóvárgás sugárzott.
– Irénkém otthon éhezik, kifordul a számból a falat… – sírta el magát. Aranka vigasztalta és mire rá tudta beszélni a reggelire, addigra már az a megegyezés is megszületett, hogy pár hétre vendégül látja a pesti kislányt.
A falu sok házában nyaraltattak, azideig alig ismert városi rokongyerekeket akkoriban.
A szép, szőke hölgy Pataki mama, István nevű testvérének sógornője volt, az ő férje és István is elesett a Donnál. Félárván maradt két kislány a nagy famíliában. Irénke már igencsak távoli rokonnak számított, de jól tudták, az éhező fővárosban a gyerekeket is legyengítette a nélkülözés. Rövid egyeztetés után a nagyjából helyreállított Pataki házba meghívták István kislányát, Károlyék pedig unokahúgát, Irénkét. Az összes kinőtt, szép ruháját megörökölte Ágneske és a két fővárosi lányka pár hét múlva feltáplálva került haza.
A másik emlékezetes cserebere vásárlás ugyanattól a nőtől, amolyan háborús kényszerűségűre sikeredett. Matlaszét tudott csak hozni, hat méter sötétkék, és öt méter piros alapon fehér pettyes, színén fényes, belül bolyhos anyagot. Hosszú egyezkedés után döntöttek úgy, hogy a kékpettyesből kijön két felnőtt ruha, legyen az Margité és Mariskáé. A pirosból pedig anyjáé mellett, még Ágneskének is lehet egy kis ruhája.
Békebeli pongyolaanyagból készült tehát az első – a kifosztott ruhatáruk helyébe lépő – új holmijuk, az annyira várt nyugodt hétköznapokra.
A békébe történő átmenetet nem is érzékelték igazából boldognak. Annyi változott, hogy nem ágyúztak. Idegen biztosok ültek minden hivatalban. A boltok üresen ásítottak. Áruk helyett a rémhírek terjengtek, mint a fertőző betegség. A szovjet mintájú rendszertől rettegett a falu, és olyan emberek kerültek elő a semmiből – vagy inkább az alvilágból, amit ők ellenállási mozgalomnak neveztek –, akik azelőtt a nincstelenek lenézett életét inkább csak csavargásuk miatt kényszerültek élni, most tele indulattal, az új világot hangoztatva fenyegetőztek, nem munkát, hanem vezetői posztokat követeltek maguknak.
Azok merészkedtek erre leghangosabban, akik a vak gyűlöleten kívül semmi tudással nem rendelkeztek, annál több forradalminak mondott tapasztalattal. Élükön M. István, akinek már igen rossz és régi kommunista híre volt, hiszen 1919-ben, kétes szerepe után emigrált, a spanyol polgárháborúban, nemzetközi brigádokban harcolt, majd kijutott Amerikába is. A földosztó bizottságot is fenyegetéseivel befolyásolta, levelének ákombákomai önteltséggel és helyesírási hibákkal voltak tele.
*
A borbély arra lett figyelmes, hogy Katnitsék egy ideje nem fogadják a köszönését. Próbálta időben elhelyezni ezt a pálfordulást és valahogy akkorra esett a számítása, miután az elásott hordókat napvilágra segítették. Nem értette, de nem is sokat töprengett ezen, akadt más gondja.
Amikor kiástak mindent a rejtekből, Viktor hiába nézett utána, hiába kutakodott, úgy tűnt, egy kis húszliteres rumoshordó hiányzik.
– Ejnye, ezt megfújta a szomszéd, csak ő tudott róla – dühöngött magában, de bizonyítani nem tudta, hát mást nem tehetett, mint feltűnően ridegen bánt a tolvajnak hitt segítővel, és várta az alkalmat, hogy majdcsak lesz módja lecsapni rá.
Hanem az igencsak figyelmessé tette a kocsmárost, hogy a söntésben megjelölt üvegekből nem hibádzik itóka, Kálmus mégis egyre többet szunyókál. Minden ebéd után kijelenti:
– Akkor én most megyek egyet aludni a körtefa alá.
Ott talált rá nap-mint nap, késő délután.
– Hé, te hétalvó! – rázta meg a vállát az apja, és akkor gyanús illat csapta meg az orrát a felriadó felől. Besietett az ivóba, leemelte a titkos jelzésű rumosüveget, de abban addig se, ekkor se látta lejjebb az italt egy kortynyival sem, mint amennyit eladott belőle.
Már derengett valami az öreg fejében, csak azért értetlenkedett még, mert a pincekulcs az ő zsebében, az ital az üveg jelénél nem lejjebb. Mégis, honnét a rum gőze a fia fejében!?
Egy délután, az udvaron átmentében megtorpant. Távolabbról hozta a szél az ismerős, furcsa horkantásokat, mintha nem a kert felől jönne… Viktor elindult a hortyogás irányába.
A körtefa alatt nem talált senkit, de odébb a ház hátuljánál, az úton feküdt a hosszú létra – aminek a helye a pajta falánál lett volna –, és amellett húzta a lóbőrt Kálmánka. Ahogy föléje hajolt az apja, épp kifelé fújta a rumtól erjedő levegőt, közben édesdeden mosolyodott el, szája csücskén fényes csepp jelent meg a szép álom igazolására.
– No, a teremtésit neki, ezt megfogom! – Akkor otthagyta, sejtette már a létra szerepét, de nem tudta pontosan, hová mászhat rajta a fia.
Csak estefelé és kicsit bicegve került elő a gyerek, de nem panaszkodott, egy hang nem sok, annyit se.
Másnap, ahogy a finom ebéd nyomát eltörölte Kálmus az orra alól, felállt, hogy titokzatos útjára induljon. Ekkor nem várta meg Viktor, hogy majd alkonyatkor kerüljön elő, kialudva a gazdag ebédet meg a rumgőzt, hanem azon nyomban utána eredt, óvatosan, macskát megszégyenítő léptekkel.
Kálmus egyenesen a létráért ment, a ház végén nyíló szénapadláshoz cipelte, szépen nekitámasztotta, aztán kicsit nyögdécselve, mégis tőle szokatlan fürgeséggel mászott fel rajta. Onnét a magasból lenézett, megvakarta a kobakját, majd mégnagyobb nyögések kíséretében kezdte felhúzni maga után az árulkodni képes lajtorját.
– Híjnye, ez meg épp ott készül valamire! – Már nem annyira csudálkozott Viktor, a fejében tisztuló derengéssel várt csendben. Sokáig nem történt semmi, míg éktelen horkolás nem hangzott fentről. A szemközti fára is felmászott, de onnét semmit nem lehetett látni. Leült a fa alá.
Egy jó óra is eltelhetett, nagyon fárasztotta a várakozás, de nem tágított. Egyszercsak zizegett a szalma és megjelent fent a létra vége, csúszott lefelé, míg talajt nem fogott. Kálmán hasmánt óvatoskodva lekászálódott rajta, majd gondosan lefektette helyére a falhoz, ő meg elindult a ház felé.
Viktor felmászott a padlásra ugyanazon az úton, mint a fia és kotorászni kezdett a szénában. Amikor koppant valami, akkor lehuppant a kerekebbik felére. A gyanú beigazolódva kuncogott a félhomályban.
– Ehhez bezzeg nagy esze volt! – motyogta még mindig hitetlenkedve, és ült ott egy darabig, aztán amikor kigondolta mi a teendő, visszakotorta a szénát a domborodó rejtett kincsre, és lemászott. Amíg a lajtorját a helyére cipelte megbotlott ő is a bakháton és majdnem elvágódott, azt is kiokoskodta, miért feküdhetett az tegnap keresztben az úton, a Kálmussal olyan nagy megértésben. Aha! Akkor részegen Kálmán elbotlott, és ott, rögtön el is aludt, a terhét elejtve. Ma aztán fönn akarta inkább kialudni magát, de azt semmiképp nem szerette volna, hogy valaki utána másszon, vagy elvigye onnét a létrát. Hitetlenkedve csóválta a fejét még akkor is, mialatt beballagott. Másnap aztán, ebéd előtt félrevonta a menyét.
– Ha megettük a levest, én kimegyek, mintha szólított volna valaki, te meg, gyere utánam.
– Minek? – nézett nagyot Margit.
– Kimegyünk a pajtához, én felmászok a padlásra, te meg visszateszed a létrát a fal aljába.
– Akkor nem tud lemászni, ki elül akar ott elbújni? – ámult az asszony, de aztán esett csak le az álla, amikor az apósa így folytatta:
– Ne sokat kérdezz, majd megérted, de megvan az eltűnt rum. Meg aztán nem is olyan hülye ez a Kálmus gyerek, mint hiszed!
Amikor a létrát visszatette Margit a helyére, még fentről leszólt Katnits:
– Mondd meg bent, hogy nem vagyok éhes, a főzeléket eltehetitek vacsorára.
Hamarosan zörgött a létra, mászott fel a rumra szomjas fiú és eszébe se jutott a homályban körülnézni. Szuszogva nyúlt fel a gerenda mögé szúrt szalmaszálért, és amikor a hordó akonája helyére akarta dugni, hogy szívjon egy jóleső nagyot a finom nedűből, a lába földbe – azaz szénába – gyökerezett. Erős marok ragadta meg lopni készülő kezét.
– Csak azt áruld el fiam, hogyan hoztad fel ide?
Később a fia furfangjával okvetlenül el akart dicsekedni, hát elmesélte a borbélynak is az egész históriát, de kicsit szégyenkezve hozzátette:
– Mostmár ne haragudjon szomszéd, de én magát gyanúsítottam…
*
Már rég családja körében volt ép és sebesült, aki életben maradt a harctéren. A községbe utolsónak hazaérő hadifogoly, a harangozó megérkezéséről egész Ozora rögtön értesült, mert első útja a templomtoronyba vezetett és az addig dologtalan kötelet meghúzta, csengő-bongó örömzenébe lendítette a néma harangokat. Így köszöntötte a falut. A házakból, kertekből kiszaladtak öregek, fiatalok, az asszonyok keresztet vetettek, és a kapukban, út közepén hallgatták az oly soká nélkülözött, mennyei hangokat, a harangzúgást, ami az egyik dicstelen korszak jelképes végét is jelentette számukra.
A harangozóné is felkapta fejét otthon, lecsapta kezéből a munkáját, kontyáról hátracsúszó fejkendőjét lekapta, lebegett a kezében, ahogy lélekszakadva rohant végig a falun, át a téren, fel a templom lépcsőin. Amikorra már elcsendesedtek a harangok, és az ő élő ura kilépett a templomajtón! Előbb csak megálltak, pár lépésnyire a régen látottal szemben, aztán egymás karjába estek.
*A végben árult méteráru esetében a vég hossza általában 30 m, 15 % általánosan elfogadott tűréshatárral
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Pápay Aranka
