Mariska soha nem beszélt Gyuriról. Hűséges felesége volt Zsótérnak, az meg szorgalmasan társául szegődött annak a hatalmas bizonyítási kényszernek, amivel ez a család kiverekedte magát a nagy-nagy szegénységből. A fáradhatatlan asszony mellett apjaként nevelte Magduskát, ha kellett a szigorú anyuval is szembeszállt a kislány kényeztetéséért…
Fővárosi építkezéseknél „nógrádi brigádot” alakított, akik ingáztak a hétvégi vonattal, ahogyan az évtizedeken keresztül szokása volt a vidéken megélhetést nem találó embereknek. Megbízható munkaérőnek ismerték el.
Házat építettek – hármat is –, előbb újat maguknak, majd Magduskának, hogy biztos fedele legyen.
A család minden tagja rengeteget dolgozott, otthon a szépen gondozott, jól jövedelmező málnásukban is. Mariskánál mindennek helyén kellett lennie, rendetlenséget, lazaságot nem tűrt. Rendben is volt minden…
Minden? Ha rendben lévőnek lehet nevezni azt, hogy ebből a házasságból azért nem született gyermek, mert Mariska azt mondta: nem. Zsótér a gondolatát is leste, hálásan elfogadta őt az asszony, a szívét mégse adta cserébe. Ennek a „másik Gyurinak” nem szült gyermeket.
A hiány ott lebegett köztük, helyette folyton éreztette jelenlétét valami, vagy inkább valaki.
Aki nem jött vissza a Don-kanyarból, akit soha nem hoztak szóba, mégis mindig ott volt velük.
Mariska nagyon ritkán engedte szabadjára érzéseit, ha mégis, akkor csak, amikor egyedül volt, ha senki nem leshette meg, nem zavarhatta lelke, emlékezése nyugalmát.
Egy ilyen átszellemült állapotában lepte meg – váratlanul – a férje. Csendesen nyitott a szobába, megállt a nő háta mögött. Az apró kis tárgyak, fényképek és megfakult tábori levelezőlapok, megsárgult papírok előtt ült, mint akkor, régen, de némán.
Felemelte rá arcát, ám láthatóan csak a teste volt ott, szemét valami – a férje előtt ismeretlen –, soha máskor nem látott fény ragyogta be.
A férfi minden komplikáció nélküli, egyszerű, tiszta érzésekkel teli lelkében mindig is volt gyanakvás, de most gyúlt benne világosság. Soha nem szeretett mást az ő felesége, mint azt a régen eltűnt egyetlent, az elsőt…
Szó nélkül néztek egymásra egy-két hosszú percig, aztán a férj kifordult az ajtón, ki a kapun és visszautazott Pestre, ahol várta őt a mindent felejtető munka. Egy vékony selyemszál elszakadt.
Hétvégeken ugyanúgy érkezett a vonattal, ugyanúgy rakott rendbe mindent – ami férfidolog akad egy ház körül –, és ugyanúgy ment el, a gondosan felpakolt hazaival, mint eddig.
Senki kívülálló nem észlelt változást.
Egyetlen egyszer történt mégis valami, amikor az unoka bevonult katonának és először látta őt Mariska egyenruhában. Hiába volt teljesen más ez az uniformis, de a fiú, az mintha a régmúltból lépett volna elő!
– Gyurikám! – súgta és kicsit megtántorodott, aztán heves zokogásban tört ki. Az unoka képében Gyuri jött vissza. Vonásai oly híven őrzik az elvesztettet, hogy Magduska fiát látva később az ozorai rokonok is megdöbbentek.
Aztán súlyosan megbetegedett Zsótér. Mariska szeretettel gondozta, odaadóan ápolta őt. Amikor már biztosan érezte a férfi, amit az orvosok nem mondtak ki, hogy betegsége gyógyíthatatlan, akkor kerített magának egy jó erős kötelet, elment a pajtába és átdobta azt a gerendán…
Mariska meggyászolta tisztességgel, jó feleség módjára.
Amikor lányának felépítették a fészket, Plávics papa ismét odautazott, megnézte azt is, és régi önmagát legyőzve mondta:
– Má én nyugottan haahatok meg. Megcsinyátátok magatoknak a biztos jövőtöket.
Nemsokára Mariskát vette le lábáról valami lassan ölő kór. Már túl soknak bizonyult a lelki teher, amit keményen hordoznia kellett egy életen át, és ahhoz mindig csak jött valami újabb. Ekkor mondta ki az őt gyámolító lányának:
– Mintha csak Te lennél most az én anyám!
Pedig az nagyon nehéz időszaka volt Magduska életének is. Nem sokkal előtte veszítette el a férjét, úgy érezte, a jobbik felét, hisz ő volt a támasz, a vidámság és a nyíltság, a biztonság, minden. Még a „túlsó partról” is az ő szerelme adott erőt neki.
Az a sok megpróbáltatás, bizonytalanság, meghurcoltatás – ami megszületése előtt az édesanyjával egytestként, aztán apró-nagyobb kislányként közvetlenül őt érte –, az nem maradhatott hatástalan. Lelke érzékenyebb lett az átlagnál. Célokat tűzött ki, meg is valósította őket becsülettel, de soha nem tudott könnyen megbirkózni a konfliktusokkal. Szüksége volt rá, hogy védőn ott álljon mellette az örök optimista társa.
Már gyerekként ismerték egymást. A fiút is félárván az édesanyja egyedül nevelte, taníttatta. Ismeretségüktől egyszerű út vezetett a szerelemig. Az Isten is egymásnak teremtette őket. Mindketten pedagógusok lettek, más-más faluban tanítottak, de hétvégeken találkoztak. Csak évek múlva sikerült ugyanabban az iskolában állást kapniuk.
Az elismert tanító házaspár sikeres nagyobbik gyermeke, a szorgalmas leány már jó sínen, magabiztosan haladt a célja felé. Kisebbik, a fiúgyermek döcögve jutott el az érettségiig. Azt Magduska katasztrófának élte meg, a példás pedagógus szülők kudarcának, ami – szerinte – elfogadhatatlan.
– Mindketten tanítunk, és a mi gyerekünkkel történhetett meg ez?
Vendégeik a szobában beszélgettek, ő a konyhában sütötte a rántott húst, és a könnyei szépen potyogtak bele a serpenyőbe, hatalmas sercegést okozva. Belépett a férje, meglátta ezt a kesergést, és értően fogta át a vállát.
– Egy árva panaszt nem akarok hallani! Lehetett volna akár mindkét gyereked rossz tanuló, vagy épphogy átlagos. A lányod végig kitűnő volt. Vedd úgy, hogy milyen jó, hogy nekünk van ilyen is, meg olyan is… – nézett rá bíztató, derűs arccal.
Mint mindig, ekkor is megnevettette feleségét.
Végül az vigasztalta meg az elégedetlenkedő anyát, hogy amikor az egyetemista lánya korrepetálta pótérettségi előtt álló öccsét, akkor megjegyezte, bizony hogy agyon kéne csapni őt a lustaságáért, mert jobban fog az esze, mint neki bármikor.
– Meglátod anyu, meg fogja emberelni magát, és még minden lehet belőle…
Most csendes a Don
2000-ben, a nógrádi polgármesterek és önkormányzati képviselők kis csoportja tagjaként elzarándokolt Magduska veje is anyósa édesapjának felkutatására a távoli Oroszországba, a Don-kanyarhoz. Missziójukat a kettős jubileum alkalmával teljesítették.
Fényeslitke polgármestere vezette őket, aki a megelőző tíz évben tizennyolc alkalommal megtette már ezt a zarándokutat. Kisbusszal mentek a kétezer-kétszáz kilométeres távolságra. Hét nap a 2. magyar hadsereg 23. losonci gyalogezred salgótarjáni, balassagyarmati és losonci zászlóaljának csaknem hat évtizeddel ezelőtti útvonalán.
A voronyezsi ortodox kolostorban egy Péter nevű atya vendégei voltak, aki szeretettel adott szálást a magyar zarándokoknak. Tíz települést kerestek fel. Elvitték őket egy központi nyilvántartóba, ahol az unokavő rátalált ifj. Plávics Györgynek, a nagyapának nevére. Az ottani iratok nyomán indult tovább. A – ma már romos – kórháznak az elhagyatott udvarán – ahová akkor a repeszektől súlyosan megsérülve szállították, majd ott bele is halt a sebesüléseibe – a kerítés tövében megtalálta az elhanyagolt sírt. Megrendülten szembesült a múlttal, és azok helyett, azok nevében, akik nem lehettek ott, virágot tett a sírra.
Látták a többi hősi nyughelyet, és azt is, hogy a magyar állam Rudkinóban és Bolgyirevkában központi temetőket alakított ki, de azokat felveri a gaz, elhanyagoltak. Ígéretet kaptak az orosz hatóságtól, hogy ezt a kegyeleti munkát még tovább folytatják, kibővítik. A felkeresett sírhantokon is koszorúkat helyeztek a keresztekre. A sztorozsevojei temetőből – a hősöket a világon végigszáguldó őrület magyar, pontosabban nógrádi áldozatait betakaró sírhantokból – földet hoztak a hazai, érsekvadkerti emlékműhöz.
Az idegenben elesettek méltatlanul feledésre ítélt porai, ha jelképesen is, de hazajöhettek.
*
– Csókolom mama. Hogy tetszik lenni? – lépett be a betegeskedő Mariska mamához az unokavő. Homlokára nyomott egy puszit, aztán kutatta az ismert arcot. Hogyan is fogjon hozzá a közlendőjéhez?
Mariska annyit tudott, hogy Robi nemrég ismét külföldön járt.
– Mit hoztál megint nekem? – nézett rá szeretettel a mama.
– Erősítse meg a lelkét mamikám, annak az üzenetét, akiről soha nem illett itt beszélni, de mindenki tudta, hogy közöttünk él az emléke.
– Ne bolondozz velem, te gyerek…
– Tudom, jobban szereti, ha nincs most jelen tanú, amikor ezeket átadom. – És úgy tette le az üvegbe zárt földet, mellé a gallyat, mint ereklyéket, tiszteletről árulkodó, szinte áhítatos mozdulattal.
Magyar sírkereszt az idegen földön
– Ezek Plávics nagyapa oroszországi sírjáról valók.
Felemelte tekintetét az asszony. Nézett, mint aki fel se fogja, mit hall, aztán megremegett a szép vonalú szája.
– Te ott jártál? Meg is találtad?… Istenem! – aztán nyúlt a gally felé, és már nem vett tudomást arról, aki mellette áll. A fiatal férfi elhomályosuló szemmel hátrált ki, olyan hangtalanul, mint a suhanó gondolat.
Mariska pedig kettesben maradt egy ágacskával, egy marék föld mellett. Ujjaival finoman érintette, szemével simogatta, félrehajtott arcához emelte a kedves „vendéget”. Nem sírt, csak omlottak a könnyek valahonnét, nagyon mélyről, onnét, ahol az a drága fiú rejtve, de felbecsülhetetlen kincsként benne élt.
Még egyszer el akart menni Ozorára, de ez csak egy halogatott vágyakozás maradt.
Végül pedig azzal a megnyugvással hunyta le szemét, hogy Gyuri ereklyéi, minden ígéretvétel nélkül is Magduska féltve őrzött kincsei lettek.
Ő is tervezi a zarándokutat, hiszen ott emlékmű őrzi az édesapja nevét, a többi ozorai elesettek között.
A templom kertjében áll a roskadozó katona alakja, alatta márványtáblákon a névsor, a II. világháború ozorai hősi halottai, akik között polgári áldozatok, sőt asszonyok is vannak. Az akkori lakók száma kevesebb volt négy és fél ezernél, az áldozatok száma ehhez mérve is nagyon sok, száznegyvenegy. Férfiak, asszonyok és egy leány.
Huszonegyedik a sorban áll ifj Plávics György neve a II. világháborús emlékmű márványtábláján, Ozorán.
/bef.köv.!
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Pápay Aranka
