Ábris elégedetten fékezett a kombinát előtt. Hetek óta azon rágódott, kire adja voksát annyi párt közül. Figyelemmel kísérte a választási műsort, gondosan tanulmányozta a képviselőjelöltek életrajzát, gyűlésekre, megbeszélésekre járt, egyszóval mindent megtett, hogy érdemben döntsön. És döntött. Anélkül, hogy leitatták, vagy megfenyegették volna, mint ahogy azt a múltban szokták tenni. Múlt? Hol van az már? Manapság más, tisztább szelek fújnak.
— Tiszteletem! — pattant föl hajlongva a portás.
A fiatalember hidegen biccentett. Sosem kedvelte a mézes-mázos modort. Szerencsére lassacskán ez is a múlté, múzeumba kerül, s vele a portások is. Az osztályon parázs vita lángolt. Mindenki egyszerre beszélt, gesztikulált a különböző pártok ellen vagy mellett, attól függően, ki melyikhez akart csatlakozni.
— Nálad mi az ábra? — csapott rá kíváncsian Ábris mérnöke is. — Na és a sóder…? — váltott témát, még mielőtt választ kapott volna. — Beszerezted, komám? Úgy tudom, építkezel.
— Építkeznék, csak hát…
— Reform ide, társadalmi fejlődés oda, sódert egyelőre még mindig nehéz kapni. Pedig enélkül egy vityilló sem épülhet föl. Várjál csak! — nyúlt a telefonhoz. — Halló, Imi? Itt Mihály beszél… Igen, akiről szó volt… Remek! Tehát ötkor… Hogyne: Herczeg, Béla, Ábris…
— Én? — kapta fel a fejét a műszaki rajzoló. – Mi van velem?
— Ötkor viszik.
— Micsodát?
— Hát a sódert.
— Viccelsz?
— Szoktam én viccelni? Na látod! Dolgozzunk, uraim, dolgozzunk! — rikkantotta el magát a mérnök, később odasúgta: – De aztán, komám, az SZDSZ-re szavazz!
Bumm! Nesze neked reform, nesze neked új szél! Úgy oldalgott a főmérnökhöz, hogy észre sem vette.
— Elhoztam a rajzokat. Tudod, amiket kértél.
— Az pontatlan, az hibás, ezzel meg elkéstél — turkált a főmérnök Ábris rajzaiba.
Pedig a fiú ügyes rajzoló volt, otthon festett, dicsérték is sokan. Igen, még a főmérnök is, éppen ezért nem érti, miért bírálja egyszerre ilyen cudarul.
— Legközelebb vigyázz jobban, kérlek, különben meg kell válnunk egymástól. Egyébként te kire szavazol? Mert én a narancsra, tudniillik az a legkedvencebb gyümölcsöm — nevetett a főmérnök. — Világos? — nézett sokatmondóan a fiatalember szemébe.
— Mint a nap.
— Ismétlem: a narancsra.
— Értem: a narancsra.
— Okos fiú. Na, add ide azokat a rajzokat, hátha lesz elfogadható is közöttük.
Egyik nap maga az igazgató hívatta magához. A zakóján piros szegfű virított. Vele volt a mérnök és a főmérnök is.
— Mi hír az osztályon? Ki, kire szavaz? — kacsintott tréfásan a diri reájuk.
— Ki erre, ki arra — sandított Ábris a mérnökre és a főmérnökre.
— Hallom maga tehetségesen rajzol. Így van, főmérnök úr?
— Pontosan — bólogatott buzgón a főmérnök.
Ejha! — nézett nagyot a fiú. Reggel még trehány és ügyetlen voltam.
— Remek! Nézze, nincs sok időm — nézett karórájára az igazgató —, ma még nagyon sok munka vár rám, ezért máris rátérek a lényegre: ha netalán tovább akar tanulni, mi szívesen támogatjuk, ha óhajtja. Óhajtja?
— Természetesen. Hálásan köszönöm.
— Nem kell megköszönni. Tanuljon csak, ennek mi örülünk a legjobban. Legyen mérnök, festőművész, igen, maga olyan fiatal, hogy még akár miniszter is lehet — tűzött az igazgató Ábris, majd a főmérnök és mérnök zsebére is egy szegfűt.
A fiatalember döbbenten távozott. Legszívesebben letépte volna azt a logót, de nem volt bátorsága hozzá. Utóbb mégis rászánta magát, és a portás előtti szemétkosárnál az egészet behajította a szemétbe.
— Viszontlátásra! — köszönt oda a kapusnak.
— Alászolgája, kolléga úr! — nézett Ábrisra görbén a portás, és semmi mosoly, semmi hajlongás; még csak fel sem állt, mint egyébkor.
Az ő gomblyukában is piros szegfű díszlett.
Legutóbbi módosítás: 2011.07.07. @ 18:25 :: Petrozsényi Nagy Pál
