A napból csorgó árvafény,
időtlen öleli törzsünk,
örök árnyékai vagyunk egymásnak,
mégis elhajlasz tőlem.
Szívemből ágak nyújtózkodnak
az ég felé, szirmokat bontanak a felhők,
leveleim közt fészket rak a végtelen idő.
A dacos szél fáradt lombjaimat tépi,
és én úgy reszketek most is csókodért,
mint koldus kezek egy falatnyi ételért,
hogy elveszett lelkünk
újra nyárban virágozzon…
– ó, hogy kapaszkodnék hozzád -,
de életem fájva kúszik
a mocsaras föld mélye felé.
Csendre hajlok szürke alkonyok
magányos ölelésében,
felettem varjútestbe bújva
ázik a gyötrelmes sötét.
Ne támaszd fel a fényt,
nem akarom, hogy lásd
korhadó arcom kínját,
görnyedő törzsem fájdalmát,
hisz hiába ölelsz tölgyágaiddal,
– mintha tartanád a zuhanni készülő eget –
csak a csend halálát játszod velem.
Nem kérdezel, nem válaszolsz,
megszoktad mellettem a hallgatást.
és én szótlan haldoklom veled…
– holtomiglan -.
Templomunk összedőlt, szíved
egyre messzebb dobban,
félek, egy hajnal arra ébredek,
nem érlek el ágkarommal …
( álmodom …)
Lehajtott fejjel csüngnek körülöttem
az éji hársvirágok,
– mint bús gyermekarcok –
Isten rájuk simul fényével,
– ahogy Héra vigyázza féltőn gyermekeit -.
Lombomra hullajtja illatukat,
törékeny ágaimon a hold arca átragyog,
s én szívemben szorítva féltem
a megmaradt, lélegző szépet …
felhőkbe-halt szerelemmadarat
rajzol kérgünkre az ébredő nyár.
Hajnali fény csordul a dombok felett.
összenőtt szívünkben
az elmúlás illatával,
fájva hasad a fészket rakó reggel …
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:08 :: Szilágyi Hajni - Lumen
