„A munka szabaddá tesz”,
ragad rám árnyéka,
ím hegedűm húrjára,
édes füst kanyarog,
a krematórium kéményét,
szél csábítja táncra,
tekintetem földre ejtem,
ó, fájdalmam kavarog.
A karmester int, első pont,
a halálnak is játszunk,
ki útikalauzként sétálgat,
a barakkok között,
de se Mozart sem Haydn,
nem örül most neki,
vidám indulóikba,
nyomor költözött.
A zenekar csak húzza, estig,
örömzene szól… de meddig?
Én zenész vagyok, éhes,
szús facipőben állok,
reggeltől estig kint,
a végzet kapujában,
nem tapsol meg senki,
mind kiégve tekint,
a huszonnégyes barakk,
torzult árnyékában.
Húzom, ütöm, szóljon,
hogy elnyomjam a hörgést,
reményt adjak másnak,
legalább egy napra,
ma is ezrek jöttek,
és százak mentek kívül,
de páran jöttek vissza,
mind egy hangulatba.
Nem sok mosoly fakadt,
csak… nyomorúság maradt.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:08 :: Thököly Vajk
