Ilonka felfigyelt a zökkenésre. A liftajtó nyikordulása után anyósa hangját hallotta, amint köszönt a szomszédasszonynak, s rászólt Alizkára:
– Köszönj szépen a szomszéd néninek!
Lisztes kezére pillantva kiszólt az erkélyen tényked? férjének:
– Megjöttek!
El?d megvárta a csengetést, nehogy elrontsa a lánya örömét. Mióta feléri a gombot, zokon veszi, ha megel?zik.
– Töröld le szépen a lábad! – hallotta még Mama hangját.
– Szijja! – ugrott Alizka Apucikája nyakába. Egy teljes napja nem látta. Így El?d ölében tartva utalta át szüleinek a köszönt? puszit. Ilonka könyökével nyitotta meg a konyhahajtót, hogy üdvözölje anyósáékat, s odatartsa egy cuppanósra az arcát.
– Odaég a rántott hús… Már az utolsókat sütöm, mindjárt terítek – vonult vissza a konyhába.
– Vesd le a cip?det, és tedd szépen a helyére, ahogyan egy rendes kislányhoz illik!
Ezúttal elmaradt a szokásos “Ó, de Mama!” kezdet? feleselés, így El?d beterelte szüleit a nappaliba.
– Volt baj vele? – érdekl?dött.
– Á, nem… Aranyos gyermek volt! – felelte Tata.
– Csak az istennek sem akart lefeküdni délután – pontosított Mama. – Pedig ebben a korban még aludnia kellene egyet napközben. Nem piheni ki magát, azért olyan izgága, mintha motort szereltek volna bele. Sajnos rád ütött, pont olyan nagyfej?. Jaj, már megint a nyakadba húztad a nadrágot! – ment oda fiához, hogy megigazítsa. El?d úgy döntött, ezúttal nem adja bizonyítékát, hogy a vád valós alapokon nyugszik. Csak feje fölött pillantott édesapjára szenved? arccal, de amint Mama hátat fordított, visszahúzta a nadrágot eredeti helyére. Tata az orrát kezdte matatni, nehogy elnevesse magát. Alizka szándékán kívül megmentette a helyzetet, mert ismét magára vonta nagymamája figyelmét. Nemsokára Ilonka hívta ?ket ebédelni.
– Gyere szépen, és mossunk kezet! Szappannal! Nem ülhetünk mocskos kézzel az ebédhez! – hívta Mama a kislányt a fürd?szobába.
Az asztalhoz ültette unokáját, megigazított egy villát az asztalon, s ? is helyet foglalt. Alizka olyan hurrával fogadta a húslevest, hogy a harmadik szomszédban is lehetett hallani. A rendreutasításhoz már két füle volt, hiszen komoly er?feszítésébe került kivárni, amíg Anyu kimerte mindenkinek, s végre nekiállhatott enni. Mindenre nem lehet odafigyelni.
– Rám hasonlít, én is imádtam – nézett nagyanyja büszkén unokájára. – Igaz, a világon a legjobb húslevest édesanyám f?zte. Odaadhatom a receptet, bár nekem se sikerül olyanra. A titkát, sajnos a sírba vitte.
Alizka hamar besöpörte. Mivel ? lett az angyal, repetát kért, „sok latkával.”
– Csak ennyit? – szemrevételezte felháborodottan tányérja tartalmát.
– Maradjon hely a rántott húsnak is! Azt is szereted! – figyelmeztette Anyu.
– Azt miként készíted? Anyósom tudta annak a módját! T?le tanultam, hogy néhány órára tejbe áztatom, csak utána sütöm ki.
Alizka megsokallta a hallgatással töltött id?t, így mesélni kezdte, tegnap mekkora butaságot mondott Jancsi.
– Az ki? – érdekl?dött édesapja.
– Kádár Jóskáék kisfia – világosította fel Mama. – Ó, hogy nem tudod, ki az! Béla nagybátyád els? feleségének második házasságából származó gyermeke. Nagy hibát követtett el Béla, amikor elvált Zsikét?l. Jó család, finom emberek, m?veltek. Ilyenekkel kellene barátkoznotok. Jancsika is milyen szófogadó! Tata kint volt a játszótéren Alizkával. A fotelben illedelmesen ülve várta meg ?ket, nem zavarta a beszélgetésünket, mint más ekkora fiúcska.
– Nem tartom számon a nagybátyám volt feleségének a családfáját.
– Hol veszitek a kenyeret? – kérdezte Mama, miközben Ilonka felszolgálta a második fogást.
– Mikor hol – felelte El?d.
– Serbannál van a legjobb. Ott kell kenyeret vásárolni.
– Vettem ott is. Nem láttam különbséget.
– Láttam, Pénzes úr is ott veszi. ? pedig ért hozzá, hiszen az apja pék volt.
– Jó – felelte, majd Tata felé fordulva témát váltott. Csak Mama csodálkozó hangjára kapta fel a fejét.
– Te csombort teszel a piros káposztába? Csak a fehér káposztába szokás!
– Nem ízlik? – kérdezte a fia, megpillantva felesége merev arcát, melyr?l lerítt, jó ideje forrhat benne a düh, de próbál magán uralkodni.
– Nem rossz, de a magyarok nem szoktak.
– Mi így szeretjük – próbálta El?d kétségbeesetten kifogni a szelet a családi perpatvar vitorlájából. Kés?n. Az összeszedett tányérokat felesége úgy tette be a kagylóba, hogy kett? összetört.
– Mi van veled? Te miért csapkodsz? – kapta fel a fejét Mama.
– Kérdezze magától – robbant ki Ilonka akkora hanger?vel, hogy a hetedik szomszédig is elhallatszott. – Mióta megjöttek, egyebet se tesz, csak kritizál és beleszól mindenbe! Semmi se jó, amit csinálunk!
– Én? – hangzott a csodálkozás. – Isten lássa a lelkemet, ha valamibe is beleszóltam!
– Nem? Mióta itt van, csak irányít, mint egy ?rmester! Megszabja, kivel barátkozunk, el?írja, honnan vegyük a kenyeret, mit tegyünk az ételbe és mit nem…
– Azért vagyunk egy család, segítsünk egymásnak. Én nem szóltam bele semmibe, csak tanácsot adtam, nem rossz, hanem segít? szándékkal. Kiforgatod a szavaimat! – kapta fel a vizet anyósa, miközben a fiatalasszony egy pillanatra se hallgatott el. Ömlött bel?le a szó.
– … és minden szavával döfött és kritizált!
– Én? Itt forduljak fel, ebben a helyben, ha egyetlen kritikus szó is elhagyta a számat!
– Vajon? Csak más jobb húslevest készít, a rántani való húst miért nem áztattam tejbe, a piros káposztába miért tettem csombort, a gyermeket miért nem nevelem meg, a kenyeret miért nem Serbannál veszem…
– Te paranoiás vagy! Gyere Misi, menjünk! – indult anyósa sért?dötten a kijárat felé.
El?d leveg?ért kapkodott. Tehetetlennek érezte magát. Képtelen volt megszólalni, akárcsak kiskorában, amikor édesanyja és édesapja összekaptak. Miután az öregek után becsukta az ajtót, megadóan fordult meg. Tudta, ez most rajta csattan, mint nem el?ször. Majd, ha szüleihez ellátogat, ismét…
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:33 :: Vandra Attila
