Falbontás
Nem egy világcsavargó típus vagyok, de szeretek utazni és már eddig is sok országban megfordultam, így Németországban is, de Berlinben, ha háromszor jártam. Legelőször, amikor még állt az a bizonyos FAL, ami két részre osztotta. Megdöbbentő volt látni, amikor az utca egyik oldala Kelet–Berlinhez tartozott, a másik meg Nyugat–Berlinhez, és két részt az egész városon végighúzódó fal és szögesdrót választotta el. Családokat szakítva szét, és a napi kommunikáció az ablakokon keresztül ment, különféle kézjelzésekkel. Ördögi terv valósult meg ezelőtt ötven évvel. A várost eredetileg négy zónára osztották fel a győztes hatalmak, közvetlen a háború befejezése után. Félig–meddig ezt a szerződést taposta a sárba az akkori Szovjetunió. Ha valaki például repülőgéppel akart Nyugat Berlinbe menni, csak a négy ellenőrző hatalom légitársaságával repülhetett, és azok közül sem mindegyikkel. Az amerikaiaknak okozott ez problémát, mivel ők több társaság gépét is akarták járatni, de egyedül a Pan Am kapott erre engedélyt.
Amikor másodszor sikerült Berlinbe eljutnom, akkor már Nyughat Berlinbe nem kis gondot okozott a repülőjegy és az átszállás. Arról nem is beszélve, hogy nekem akkor már vízumra volt szükségem, hogy Kelet Berlinbe mehessek. Az Alexanderplatz, ami ma az egyesített Berlin egyik szimbóluma, akkor még Kelet Berlinhez tartozott. Nagy tortúrák után sikerült végül is átjutnom, de azt a rengeteg zaklatást, amit akkor kellett végigszenvednem, egy életre megjegyeztem.
Már Ausztriában éltem családommal és tanúja lehettem a nyolcvanas évek végén elkezdődött változásoknak. Nem gondoltam volna, hogy harmadszorra egy olyan esemény kapcsán jutok el Berlinbe, amire sokan gondolni sem mertek sokáig.
Abban az időben sok keletnémet jött át Magyarországon keresztül Ausztriába, hogy a nyugati részre menekülhessen. Magyarországon akkor kezdődtek el a „változások” és még segítséget is nyújtottak a sok menekülőnek. Mindig is szerettem a Pink Floyd együttest és különösen a nyolcvanas években kiadott dupla albumukat, a The Wall–t. Már akkor felmerült a gondolat Roger Watersben, hogy egyszer, ha lehetősége nyílik, majd Berlinben adják elő az lemez összes számát. 1990 májusában egy barátom felhívott telefonon Bécsben.
– Régen hallottam a hangodat, mi újság?
– Mi lenne? Megvagyunk, ha nehezen is.
– Volna kedved falat bontani?
– Ha megfizetik, akkor bárhol, bármikor.
– Nem fizetik meg, hanem neked kell fizetni, de nem sokat. Viszont az élmény felejthetetlen lesz.
– Beszélj egy kicsit világosabban, mert nem értelek.
– Mondd melyik televíziós csatornát szoktad nézni?
– Nagy választékom nincs, mert anyagilag nem tudnám előfizetni a kábeltévéket, így csupán az osztrákot szoktam nézni. De beszélj már, miről van szó, és ha lehet, ne szóvirágokban. Elvégre szabadon beszélhetünk, nem szocialista paradicsomban élünk már.
– Júliusban, Berlinben koncertet ad a Pink Floyd, közvetlenül a Falnál.
– Most hülyéskedsz, vagy komolyan mondod?
– Halál komolyan. A Potsdamer téren lesz.
– Mennyibe kerül a jegy?
– Fogalmam nincs. Kocsival mennénk, és van még egy üres hely. Rád gondoltunk.
– Nem tudom még, mert meg kell beszélni az asszonnyal is, meg a munkahelyemről is kell szabadságot kérnem. Ha egy mód van rá, akkor ott leszek veletek.
– Rendben van. Fenntartunk neked egy helyet.
Feleségem nem nagyon őrült az ötletnek, és ezt ki is fejtette.
– Nem vagy te eszeden. Alig pár éve élünk itt és a politikai helyzet igencsak labilis még. Semmi sem biztos, minden csak amolyan ingatag lábakon áll. Gyereked van, családod, mi lesz, ha történik veled ott valami? Gondolkozz előbb, légy szíves. És nem is biztos, hogy megrendezik.
Júniusban már biztos volt minden. Persze a feleségem is szeretett volna jönni velünk, de a kocsiban csak nekem tudtak helyet biztosítani, a gyereket sem tudta volna levinni Pestre, ahova szintén még vízum kellett nekünk.
Már az úton is hatalmas forgalomba kerültünk és Berlin elővárosától szinte lépésben haladtunk. Nem foglaltunk szállodát, mert úgy döntöttünk, hogy pár órával a koncert vége után indulunk is vissza. El sem jutottunk kocsival a Potsdamer térig. Egy parkolóban hagytuk az autót, gyalog vágtunk neki a hátralevő útnak. Nyüzsgött a nép. Éppen hogy be tudtunk jutni a térre, noha a kezdésig még legalább négy óra volt. Még a környező utcákban is hemzsegett a sokaság. Jó érzés töltött el, mert látni és érezni lehetett, ahogy az emberek felszabadultan és vidáman mentek ide–oda. Aztán elkezdődött az évszázad koncertje. Mint később megtudtuk, vagy ötszáz millió ember nézhette élőben a televíziós csatornákon keresztül.
Felejthetetlen élményt élhettünk át.
Ötven éve épült fel a Fal.
Legutóbbi módosítás: 2011.08.15. @ 16:27 :: Avi Ben Giora.
