E. B. White
A lazítás órája
(The Hour of Letdown)
Amikor az az ember bejött a gépével, csaknem valamennyien felpillantottunk az italunkból, mert ilyet még soha nem láttunk. Az ember feltette azt a valamit a bárpultra, közel a söröscsaphoz. Istentelen nagyságú helyet foglalt el, s látszott, hogy a csaposnak egyáltalán nincs ínyére a pultra helyezett ronda készülék.
– Két rye whiskyt vízzel – mondta az ember.
A csapos tovább keverte az Old Fashion–t, amelyet éppen készített, láthatólag átgondolva a kapott rendelést.
– Duplát kér? – kérdezte egy kicsivel késôbb.
– Nem – mondta az ember. – Két rye–t kérek, vízzel.
Egyenesen a csaposra bámult, nem barátságtalanul, de nem is túl barátságosan.
A kocsmai közönség kiszolgálásában szerzett sok éves tapasztalata megtanította a csapost a rugalmas gondolkozásra. Persze nem volt készséges a fickóhoz, s az biztos, hogy nem tetszett neki az a gép. Felvette a pénztárgép szélére helyezett égő cigarettáját, szívott belőle, majd elgodolkozva visszatette. Aztán kitöltött két adag rye whiskyt, vízet csapolt két pohárba, és odalökte az ember elé. Mindenki figyelt. Ha valami, a szokásostól épphogy csak eltérő történik a kocsmában, hatása elterjed az asztalok között, s egy emberként felkelti mindenki figyelmét.
Az ember nem mutatta jelét, hogy a figyelem központjába került. Egy ötdollárost fektetett a bárpultra, aztán megitta az egyik whiskyt, leöblítette vízzel. Majd felvette a másik poharat, egy parányi rést nyitott a gépen (olyan volt, mint egy olajozó nyílás), és beleöntötte a whiskyt meg a vizet is.
A csapos komoran nézte.
– Egyáltalán nem mulatságos – mondta színtelen hangon. – Ráadásul túl sok helyet foglal el a társasága. Miért nem rakja arra a padra, ott az ajtó mellett, hogy több hely maradjon itt.
– Van itt elég hely mindenki számára – válaszolta az ember.
– Nem tréfálok – mondta a csapos. – Tegye azt az istenverte jószágot az ajtó mellé. Senki sem fog hozzányúlni.
Az ember mosolygott.
– Látta volna ma délután! – mondta. – Nagy formában volt! Ma volt a verseny harmadik napja. Képzelje csak el, három napos agytorna! És az ország legjobb sakkozói ellen! Az ám! A játszma elején némi előnyre tett szert, ezt aztán két órán keresztül briliáns módon kihasználta, s végül bekerítette az ellenfél királyát. Aztán váratlanul leütött egy bástyát, semlegesítette a futót, és kész. Vége volt. Tudja, hogy mindent összevetve mennyit nyert a három napos sakktornán?
– Mennyit? – kérdezte a csapos.
– Ötezer dollárt – mondta az ember. – És most lazítani akar. Szeretne egy kicsit berúgni.
A csapos letörölt néhány nedves foltot a rongyával.
– Vigye máshova, és rúgassa be ott! – utasította határozottan. – Van énnekem éppen elég bajom.
Az ember megrázta a fejét és csak mosolygott.
– Nem. Tetszik itt nekünk. – Az üres poharakra bökött. – Még egyszer ugyanezt, ha lesz olyan szíves.
A csapos lassan megrázta a fejét. Zavarban volt, de makacsnak látszott.
– Rakja el ezt az izét innen – rendelkezett. – Nem szolgálok ki whiskyt tréfagyártóknak.
– Tréfacsinálóknak – szólalt meg a gép. – Tréfacsinálók, ez a helyes kifejezés.
Néhány lépéssel arrébb az egyik – immár harmadik szódás whiskyjénél tartó – vendég hajlandónak mutatkozott részt venni a társalgásban, amelyre mindannyian odaadóan figyeltünk. Középkorú férfi volt. Nyakánál kigombolta az ingét, s nyakkendőjét meglazítva enyhített a gallér szorításán. Végére járt már a harmadik italnak, s az alkohol arra késztette, hogy a hátrányos helyzetben levő szomjas ember segítségére siessen.
– Ha akar még egy italt az a gép, hát akkor adjon neki még egyet – mondta a csaposnak. – Csak ne alkudozzunk!
A gép tulajdonosa újkeletű barátjához fordult, kezét komolyan a halántékához emelve hálásan szalutált. Neki címezte a következő megjegyzést, mintha szándékosan venné félvállról a csapost.
– Tudja, hogy van az, amikor valaki szellemi kimerültségében annyira kíván egy italt?
– Persze, hogy tudom – mondta az új barát. – Ez a legtermészetesebb dolog a világon.
A kocsmában mozgolódás támadt. Némelyek a csaposhoz húztak, mások a gép pártját fogták. Egy magas, búskomor ember szólalt meg mellettem.
– Adjon nekem egy másik whisky sour–t, Bill – mondta, – és csak keveset a citromléből.
– Picric sav – mondta a gép mogorván. – Ilyen helyen nem használnak citromlevet.
– Na, most aztán már elég! – mondta a csapos, és kezével rácsapott a pultra. – Vagy elviszi innen ezt a jószágot, vagy leverem! Nem vagyok jó hangulatban, én mondom magának! Éppen elég gondot okoz nekem ez a kocsma, nem fogom még egy mechanikus ész, vagy mifene szemtelenségét is eltűrni.
Az ember nem törődött a kihívással. Új barátjához beszélt, akinek már üres volt a pohara.
– Nem csak arról van szó, hogy kimerült háromnapi sakkozástól – szólt barátságosan –, van egy másik oka is annak, hogy szeretne még egy italt. Tudja mi?
– Nem – mondta az új barát. – Mi az a másik ok?
– Az, hogy csalt.
Ennél a megjegyzésnél a gép kuncogni kezdett. Egyik karja kissé meghajolt, s kigyulladt egy lámpa a számlapján.
A barát összehúzta szemöldökét, mint akit megsértettek a méltóságában és visszaéltek a bizalmával.
– Senki sem csalhat a sakkban – mondta. – Ez lehetetlen! A táblán minden szem előtt van. A sakk természetéből fakad, hogy minden csalás kizárt.
– Eddig én is azt hittem – mondta az ember. – De mégis van egy mód!
– Ezen nem is vagyok meglepődve – így a csapos. – Ahogy ránéztem erre a furcsa masinára, fogadni mertem volna, hogy csaló.
– Két rye whiskyt, vízzel – rendelte az ember.
– Nem kaphat whiskyt – jelentette ki a csapos. Szemét a mechanikus agyra meresztette. – Honnan tudhatom, hogy nem részeg–e máris?
– Egyszerű. Kérdezzen tőle valamit.
A vendégek mozgolódni kezdtek. Néhányan belebámultak a tükörbe. Nyakig voltunk ebben a slamasztikában. Vártunk. Most a csaposon volt a sor.
– Mit kérdezzek? Micsodát? – döbbent meg.
– Akármit. Válasszon, mondjuk egy nagy számot, és szoroztassa meg. Maga se tud nagy számokkal szorozni, ha részeg, ugye?
A gép egy kicsit megrázkódott, mintha belül felkészülne.
– Tízezer–nyolcszáz–hatvankettő szorozva kilencvenkilenccel – mondta a csapos rosszindulatúan. Nyilvánvaló volt, hogy a két kilencessel a gép dolgát akarta megnehezíteni.
A gép megremegett. Az egyik csövén fújt egyet, s az egyik karja rángatózva helyet változtatott.
– Egymillió–hetvenötezer–háromszázharmincnyolc – mondta a gép.
Egész idő alatt egyetlen pohár sem emelkedett fel. Az emberek komoran bámultak a tükörbe, némelyik a saját ábrázatát tanulmányozta, mások pedig villámló pillantásokat vetettek az emberre meg a gépére.
Végül egy fiatalos, számokkal meghitt viszonyban levő vendég elővett egy darab papírt meg egy ceruzát, és félrevonult.
– Jól mondta! – jelentette ki egy–két perces számolás után. – Nem állíthatja azt, hogy a gép részeg.
Mindenki a csaposra függesztette a szemét, aki vonakodva ugyan, de kitöltötte a két whiskyt, és csapolt mellé két pohár vizet. Az ember megitta a magáét, a másikat meg beleöntötte gépbe. A gép lámpájának fénye felerősödött, egyik kis görbe karja lehanyatlott.
A vendégek együtt méltatlankodtak, mint vitorlás a szélcsendes időben. Láthatólag mindnyájan az ital segítségével próbáltuk felfogni a helyzetet. Többségünk – mint egy fellebviteli bíróságon –, a tükörben keresett menedéket.
A kigombolt ingű fickó végülis kinyilvánította véleményét. Merev léptekkel odament a pulthoz, az ember és a gépe közé állt. Egyik kezét az emberre helyezte, a másikat meg a gépre.
– Lépjünk le innen – ajánlotta –, és menjünk valami frankó helyre.
A gép áttüzesedett. Kicsit részegnek látszott.
– Rendben – mondta az ember. – Jó ötlet. Odakint a kocsim.
Kifizette az italokat, borravalót is hagyott a pulton.
Szó nélkül – egy kissé bizonytalanul – hóna alá kapta a gépet, aztán újdonsült esti társaságával együtt megindult az ajtó felé. Kiléptek az utcára.
A csapos maga elé bámult egy rövid ideig, aztán visszatért kevés dolgához.
– Úgy! Odakinn van a kocsija – mondta maró gúnnyal. – Igazán szép, hát nem?
Egy vendég a kocsma végéből, otthagyva az italát, az ajtó melletti ablakhoz lépett. A függönyt félrehúzva kinézett. Figyelt vagy egy percig, majd visszatérve a helyére a csaposhoz címezve mondta:
– Még szebb is, mint képzelné! Egy Cadillac. És mit gondol, hármuk közül melyik vezet?
The Hour of Letdown – A story by E.B. White – Fordítás a “50 Great American Stories” (Bantam Classic 1965) címû elbeszélés kötetben megjelent eredeti alapján készült. Fordította: Bányai Tamás
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:17 :: Bányai Tamás
