A sírverem igazán lakályosnak volt mondható. Dohos félhomályában a sokadik könnyzőgomba-populáció ontotta csevegő patakként az omladozó falakról könnyeit, siratva a régi szép időket, amikor Kis– és Nagypocsolyai Gróf Szunyogh Balázs, ezerkilencszáz ötvenegyben, családostól ki lett telepítve a Hortobágyra szíksót szitálni.
Szerencséjükre a közeli halastó már akkor is mágnesként vonzotta a szocialista haltenyésztés rendszerellenes vámszedőit, az orvhalászokat, akik bagóért árulták a környező településeken, a nagy melegben büdösödni kezdő pontyokat. Szerencsétlenségükre ebből az áruból sem tudtak Szunyoghék vásárolni, mert bagójuk sem volt. Akkor még afrikai harcsa, amur és egyéb, nem endemikus halfajok nem fordultak elő hazai tavainkban.
Szunyoghék, mint osztályidegenek, a szitálás mellett a debreceni zsíros krumpliföldeken kaptak idénymunkát, éhbért, de krumplit nem.
– Hadd tanulja meg a büdös grófja – mondta legifjabb Bugyi Sándor, a híres debreceni talyigás sokadik leszármazottja, aki párttitkár volt a haltenyésztő állami gazdaság, kibelező részlegénél, – mit jelent napszámosnak lenni!
Dr. Szunyogh, aki a grófság mellett Göttingenben kitüntetéssel végzett halbiológus, hét idegen nyelven beszélő, magyarul raccsolós és orientalista volt, tett egy bátortalan kísérletet, beédesgesse magát Bugyi elvtárs bizalmába, némi friss hal reményében. Minden siker nélkül. Gróf Szunyoghné, Légykapó Klementina, szintén igyekezett – ugyanis a gróf meglehetős, szabad szelleméről téve tanúbizonyságot -, rangon alul nősült. Szóval Klementina a friss hal reményében odáig is elment, hogy barátkozni kezdett Bugyiék házőrző komondorával, aki napi fél mázsa friss hal ellátmányából, alig húsz kilót bírt bezabálni, a többit az árnyékszék mellett elásta, és őrizte, mint Dárius a kincsét.
Történt, hogy Klementina a fenti cél, vagyis a hal szerzés érdekében, egy óvatlan pillanatban meglógott a krumpliföldről, és egy éppen tüzelő szukával elvonta a szintén Sándor névre hallgató, tiszteletet parancsoló termetű, házőrző kan figyelmét, hogy az aznap elásott friss hal közelébe férkőzhessen. A grófné helyesen gondolkodott: Sándor kedvet kapott a szuka illatától, akit az érdemes hölgy, kitűnő, női fifikával, egy távolabbi akácfához vonszolt, és kikötött. Sándor ész nélkül rohant a szuka szagnyomán a fáig, ahol kellemetlen meglepetés érte. Erről azonban később.
Térjünk most vissza Klementinához. Klemi – Balázs csak így becézte – hírtelen kiásott vagy tíz kiló halat, amit krumplis vedrébe tett, és elinalt vele. Irány a hodály. A grófné a birkahodályban már főzte is a halpaprikást, grófné módra. Az egész család jól bevacsorázott, és elaludt. El, méghozzá örökre. Igaz, a halnak csak halszaga volt, arról nem tehetett Klemi, hogy félfővésig tudta melegíteni az ételt, amiben a felszaporodott kórokozók ritkultak ugyan egy kicsit, de koránt sem pusztultak el. Ez lett hát az ősi Szunyogh line* veszte. A kibelezők taggyűlésén az alapszervezet egyhangú szavazással úgy döntött a különfélék között, Bugyi javaslatára, Szunyoghék ideológiai okokból, nem nyugodhatnak az ősi puszta szittya őseink által megszentelt földjében, és ezért marhavagonban elszállíttatták tetemeiket Nagypocsolyára, ami nem esett messze Kispocsolyától. Ott ásattak nekik egy méretes sírvermet, ami előtt maga Bugyi elvtárs mondott vonalas búcsúztatót. Ezzel a Szunyogh affér emberiességi oldala részükről el volt berenálva.
Itt térjünk vissza a házőrzőhöz!
Szegény Sándor minden közeledési kísérlete kudarcba fulladt az akácfánál, noha a szuka rendkívül készséges volt, de módfelett alacsony, ugyanis palotapincsinek született az istenadta. Még mondja valaki, a méret nem számít!
Sándor, a házőrző komondor, kettős kudarca miatt megszomorodott, főleg mert nem érezte magát eléggé férfinak többé. A kisebb baj az elásott haltartalékának megdézsmálása volt.
– Micsoda vau-lódi égés?! Nem tu-u-u-dok fekvőtámasz, és hasoncsu- u-uszás közti testhelyzetben örömet nyu-u-u- ujtani egy ku-u-u-utyalánynak!
Ezért szégyenében világgá ment.
Csavargása közben ismerős szagra lett figyelmes, ami a föld alól szűrődött felfelé. Hát igen. A palotapincsi is evett a félig főzött halpaprikásból. Sándor hevesen ásni kezdett. Kiemelte a palotapincsi zsákvászonba temetett maradványait, de az ásott lyukat nem kaparta vissza. A sírverem, és a kitelepítettek ügye az óta is ásít. Közben rehabilitálták a kitelepítetteket, és ki-ki visszamehetett a kisajátított kastélyához, kúriájához, palotájához nézelődni. Igaztalanul mondják a rossz nyelvek, hogy Szunyoghéknak ez sem adatott meg, mert szellemük állandóan ott kisért ősi fészkük körül. Azt azonban senki sem érti, miért hallani bánatos kutyavonítást a klasszicizáló palotaromok tájékán.
*line = vonal (angol)
Legutóbbi módosítás: 2011.08.21. @ 15:20 :: Csillag Endre