Mielőtt felkerült volna a Kéthelyre szóló meghívó, előtte jártam Kéthely felé, nem konkrétan, csak úgy átutazóban. Mondtam is Lacinak, hogy „jártam” arra.
Aztán elérkezett az augusztus 27-e. Innen az Alföldről elég idejébe kell indulni, hogy biztonsággal odaérjen az ember, főleg akkor, ha olyan útvonalat választ, ami szépen átszeli a somogyi dombságot.
Amikor megérkeztünk a szállásunk elé, mintha tiszteletünkre is tennék, delet jelezve megszólaltak a kéthelyi harangok. Gyors szállásfoglalás, és madárlátta szendvicsek elfogyasztása után falunézésre indultunk.
Laci novelláiban, és elbeszéléseiben annyi történetet írt melyek gyerekkoráról szóltak, vagy a történetek összefolytak a falu életével. Ezeket fontosnak találtuk megnézni, ezért is mentünk el.
A legmesszebbi pontot választottuk a Hunyadyak egykori kastélyát. Amikor a Lacit kérdeztem, hogy milyen messze van, azt mondta.
— Nincs messze, tíz perc könnyű séta — persze a Sári utcából!
Maradjunk abban, hogy messze volt, még jó hogy nem gyalog indultunk a 40 fokos melegben.
A kastély egy gyönyörű őspark közepén áll. Mára már ablaküvegek hiányában, jórészt mennyezet nélkül, kifosztva, és ideiglenes tetővel jelzi veszteségünket. A parkban levél sem rezdült, a padok ülőlap nélkül, némán néztek egymással farkasszemet. A megkésett gesztenyevirágban pompázó fák jelezték csak az élet körforgását. A kapuból még visszanéztünk, fantáziánk egy pillanatra fénykort varázsolt a kastélyköré, és visszaindultunk a faluba.
Egy ilyen kis településen a látnivaló a templom és környéke. A templom azért is volt fontos, hiszen Laci itt volt ministráns, és ezt a hajdan volt miliőt meg kellett nézni. Mosolyogva fedeztük fel a Szent Flórián szobrot, melyről Laci az Úttörőfröccs mise előtt c. írásában is ír. Mintha, Milu cica valamelyik reinkarnációja jelent volna meg egy kapuoszlopon, ott ült és büszke fejtartással szemlélődött. Meg voltuk győződve, hogy az egyik ház hátsó udvarában Disznó Csilla várja, hogy történjen már vele valami. Az egyik utcába, ahogy benéztünk látszott, hogy az utcavég a szőlőhegyre vezet, és ott is történtek kisslakis történetek.
Bíztunk benne, hogy Laci délután nem akart gyorsan még fára mászni, mint közel egy éve.
Az idő múlott, így készülnünk kellet a Találkozóra. Hogy ne valljak nagyon szégyent, főpróbát tartottam. Fitó Ica, először végighallgatta a Gatyamadzagomat, és ellátott tanáccsal.
— Ide hallgass, Ilon — és megállt előttem, kezében egy fekete szemüvegtokkal, amit szájmagasságba felemelt.
— Ez a mikrofon — mondta. — Ne állj mögé, mert akkor a videón úgy néz ki, hogy mindig be akarod kapni. Mellé kell állni, kicsit oldalt, vigyázz a fejedet hogy tartod, mert az artikuláció nagyon fontos. Ha felemeled a fejedet, a tokád sem fog látszani.
Az írást ő is felolvasta, sőt még Péter Erika is elmondta, hogy tanuljak.
— No, lányok, én így nem tudom elmondani, ahogyan ti, csak úgy, ahogyan én érzem.
Intettek.
— Jó, az lesz a legjobb, ahogyan mondod, hiszen te tudod hogyan történt.
Az idő sürgetett bennünket, így elindultunk a Könyvtárba. Nagy meglepetés nem ért bennünket, mert tudtuk ki fog jönni, hiszen a lista nem volt tikos. Laci kedvesen fogadott mindenkit.
Attila hősítőt ajánlott az érkezőknek.
A Toronyestnek nagyon jó választás volt a Könyvtár. Bár nem voltunk sokan, aki akart, eljött.
Mivel Ilcsiéket a forgalom, nem engedte haladni, nem értek oda kezdésre, Attila úgy döntött elkezdjük.
Bizony néhány felolvasó alaposan megizzadt, mert meleg az volt, és a prózák igencsak hosszukra sikeredtek, kárpótlásul a közönség hálás tapssal jutalmazta a műveket, ill. az előadókat.
A kamera pergett és örökítette a szerzők gondolatait.
Meglepetésként Ilcsi, Hajni és Sanyi közösen adták elő S. Szabó István Rómeó és Juliáját a hatás nem maradt el.
Vacsora után ki-ki beszélgetőtársat keresett. Halk duruzsolás következett.
Néhányan Lacit hallgattuk, hogyan ír, hogy jön az ötlet, és mennyit olvas, egy-egy témához mielőtt klaviatúra elé ül. Azt is elmondta, hogy csak magyarul tud jót írni, németül „nem úgy jön ki”.
Németországból Kéthelyre jön haza, Kéthelyről Németországba megy haza. Ez a kettősség az élete.
Vajon mi lett volna, ha akkor nem jár le az útlevele?
Talán ez a sajátos beszámoló sem íródott volna meg.
Képek az íráshoz:
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 13:40 :: Kovács Ilon
