Szeretettel ajánlom minden Barátomnak, akik féltenek és óvnak.
1. nap:
Bőséges reggeli:
Anya! Nem igaz, hogy viselkedsz! Én legyek az Anyád, Te meg a Kislányom. Miért nem jó Neked itt ülni (A város egyik legpatinásabb helyéről van szó, ahol még a kávéhoz is külön—külön tasakokban hozzák az édesítőszereket. Kettőt kértem! A francba! Bontogathatok.). A WC—ben ellenben minden rézből van, már ami a csapokat illeti és fiatal a lány őrzi ezt a csodát, no meg könyvesbolt tartozik hozzá, s végre megvesszük György Péter: Apám helyett című könyvét … Debrecenben kapható…
Kisebb délelőtti nasi:
„Judit! Te úgy vagy hülye, ahogy az a nagy könyvben előre meg van írva! Ennyi diplomával hagyod magad agyon szurkáltatni! Az orvosok kinyírnak. Hidd el! Menj a klinikára!” (Jóakaró szomszédasszony)
Kiadós ebéd:
Véletlenül találtam egy blogot, amelynek 2010 decembere óta tudtomon kívül én vagyok a főadminisztrátora. Szerencsére csak az egyik, s nagyon kevesek által ismert nick-nevemen. Az elmúlt tizenhárom-tizennégy esztendő történetét öleli át a helyen, ahol élek, Harlemként bemutatva azt, szleng- és egyéb nyelvhasználatokban. Az agyvizem az egekig szökött. No, de ha már ott voltam, beleolvastam. Először… mert aztán egyszerűen képtelen voltam abbahagyni, a történeteknek annyi varázsuk volt még így is. Aztán jött a Torony-effektus: megvilágosodtam. Valaki azt tanította nekem, hogy hogyan tudom szerkeszteni a saját blogom, ezért beregelt az ővébe, s ráadásul itthon, hogy próbáljuk meg közösen lépésről lépésre megcsinálni a dolgokat. Csak éppen azt feledte el, hogy kivegye onnan a nevem. Már értem, miért tisztelnek itt annyira az egyik generáció tagjai… Eddig köpésem sem volt erről. Maradjunk meg csak a bang, a geng és egyéb nyelvhasználatoknál! Ha rájövök, hogy megyek én oda be, kijavítom az összes helyesírási hibát, mert hemzsegnek, mint ama kukacok a pálpusztaiban, s még ma benevezem egy blogversenyre, mert az bizony a maga nemében egyedülálló és pazar.
Uzsonnachat:
— Szia!
— Szia!
(Egy drámajáték elevenedik fel bennem, a lényege a szabad asszociáció, és a kreativitás fejlesztése az alábbi párbeszéden keresztül:
— Szia!
— Szia!
— Hogy vagy?
— Köszönöm, jól!
— És te?
— Én is.
— Hol voltál?
— Sehol sem… etc., ha közönyösre veszem a figurát, már pedig itt ez történt, s így aztán nincs többé miről beszélnünk.)…
Zsírszegény vacsora:
— Csalódtam benned!
(Én sokkal jobban, de nem mondom…)
Koleszterin dús pótvacsora:
— Csá! Te törted bele a pinceajtóba a kulcsot?
— Nem. Én jeleztem, hogy nem tudok bemenni, miután már kölcsön adtam neked az összes kulcsom, s egyet sem hoztál vissza! Vaze!
2. nap:
Királyi reggeli:
Kopp- kopp-kopp. Egyezményes jel. „Ha már úgyis felkeltél, megjegyzem, jó sokáig vertem az ajtód, elvinnél a tejdiszkontba, s a Tesco-ba is elmehetnénk, mert csak ma 169 Ft egy kiló kenyér. Különben korán keltem. Hoztam neked egy Harpic-ot, egy Domestos-t, két Pur-t és egy Tchibo-t. Panaszkodtál, hogy leértékelve milyen drága az Omnia, amit tegnap vettél. Így kitart egy darabig. Itt a blokk! Ennyit adj! Csak felmegyek lepakolni, s jövök, addig csak összeszeded magad!” (Barát szomszédasszony)
Busás tízórai:
— Te soha nem hittél nekem! Ha mondtam valamit, azt gondoltad, rosszindulatból teszem, mert féltékeny vagyok Rád, pedig csak védeni akartalak.
— Hallgatás… (Ilyet soha még csak fel sem tételeztem, mert ennél sokkal jobban tiszteltelek! — némamonológ…)
Vérszagú ebéd:
Robika szalad. Mind a kilenc évével rohan.
— Apu nagyon részeg! Ne tessék most vele WC-t csináltatni! Tessék várni, míg kijózanodik.
Apu a szerelőm. Néhány pillanat múlva mégis józanul került elő, aminek ellentmondani látszott, hogy a fejére szakadt az egész tartály, s vehettem újra az összes eddig kicserélt hozzávalót…
Vacsora helyett:
— Juditkám! Meghoztam a szilvát! Ugye tíz kilót kértél?
— A picsába, ezt meg elfelejtettem.
Lekvár főzés hajnal háromig. Leégett az utolsó dupla fenekű fazekam … No comment, no like!
3. nap:
Villásreggeli:
— Ha nem küldöd el a másik szerelőt, nem javítom ki újra, amit majd ma elront. (Ketteske nagy monológja — mármint a Mekk mesterek céhéből valók közül, azaz ő is kontár …)
Valódi kaja:
Huzigálom a gazt… Ellepte a kertem… Esőben viszonylag könnyen megy… Van, aki nézi … Hogy, miért nem bír legalább valamit csinálni?!
Gyomorrontás:
— Panzi! Szétrugdosom a valagod! Windows… Basszus! Miért kellett elhagynod a telód! Inkább adok egyet kártyástól, csak kerülj már elő! (Belső monológ…)
Diéta:
Festem a csöveket. Szakadok lassan… Bele ebbe a világba, s nem ki belőle…
Díszvacsora:
Joomla 1.7, Joomla 1.6, Joomla 1.5… Fejlődés… Visszafelé haladó evolúció… Regresszív hipnózis… PDF… adminisztrátor, hírcsatorna, üzenő fal… Jó lesz ez! Szeretem a Barátaim! Altruista emberek…
4. nap:
Léböjtkúra:
„Isten Veled!” — Wittgenstein szerint ez a legszomorúbb búcsúmondat.
5. nap:
Párbaj:
Valaki kétszer egymás után betört a blogomba, valaki letiltatta az egyik közösségi portálon a most induló irodalmi oldalam linkjét… Valaki bizonyára szidja az Anyám… Szegény! Forog a nem is tudom, hogy hol… — Hamvasztásos szertartása volt. — Valaki a pokolba kíván…
Desszert:
— Te lenézed az elitet! Mindig nagy ívben lesajnáltad őket! Te ebből sportot űzöl, és még élvezed is. Hát ez szopás! Pedig mama (az Édesanyám) nem ilyen volt! Miért nem szeretsz te nagyasszony lenni?! Te direkt csinálod azt, hogy „közrendű” légy, pedig egyetlen telefonodba kerül, s majdnem azt érsz el, akit csak akarsz… Uge, tudod? ( Zsófi lányom)
Caffé latte:
Apám mindig a példaképem volt. Olyan aranyló nézése, érzései, s emberi gesztusai voltak, mint a selymes kávé fodrozódásainak a fel nem kavart talpas pohárban…
Ebéd:
Levelet várok. Valódit. Fontosat. Kettőt már kaptam. Az egyik egy 2003-ban, míg a másik egy 2004-ben eladott kocsink kényszerátírásáról, és forgalomból való kivonásáról szól. Olyan tíz alkalommal szabályosan mindent bejelentettünk… A jelenlegi előtt még két autónk volt… Várok. Levelet várok. Nem ilyet.
Vacsora:
— Jutka néni! Nem tetszett betanítani a tánckoreográfiát, pedig meg tetszett ígérni!
— Hő! Ezek a skacok nagyon jók pedig! Már tavaly sem volt időm, csak éppen megnéztem őket…
6. nap:
Korgó gyomrom panaszai:
Soha nem voltam féltékeny semmire és senkire. Őszintén tudok örülni a Másik ember sikereinek. Önmagamért soha nem tettem meg mindazt, amit másokért (DTV, Cívis Rádió etc. egyes felvételei 1996 és kb. 2006 között… Magam sem emlékszem már pontosan a dátumokra, és nem is magamutogatásból és vállveregetésből soroltam fel mindezeket, de a tények azok bizony tények…), noha határaim jóval fentebb emelhetném annál, mint a mostaniak, de én beérem éppen annyival, amennyit az élet önmagától ad…
Buborékos ásványvíz:
— Judit! Hová mégy?
— A „dógomra”…
— Judit! Hol voltál?
— Ott, ahol a madár sem jár…
Azonnali éhségcsillapító szénhidrátbomba:
— Veled tök jól ki lehet jönni!
(Ja, kérem, aki semmiért sem kapja fel a vizet annyira, mint illene, azzal minden megy, mint a karikacsapás… Igaz, karikám nincsen, de csapás az van… Fentről, lentről, jobbról is, balról…)
Vitaminkoktél:
„Túlhajszolod Magad, aggódom érted, szeretlek. És ez így van.”
Tudom, és köszönöm a leveled Te Drága Lélek!
Ebéd helyett.
Vettem egy fazékkészletet. Switzerhof. Az előző kettőt odaégettem. Ahogy ezeket elnézem, ezek sem bírják sokáig, de milyen szépek! Nem főzök ma, akkor garantáltan tovább tartanak!
Vacsora:
Festem a konyhát… Fél évenként szoktam. Hogy miért? A munka nemesít. Levezeti azt a millió feszültséget, amivel folyamatosan küzdök, s újabban heves gyomorgörcseim vannak… Mintha a hasnyálmirigyeim ki akarnának törni a testem rabságából…
7. nap:
Energiaitalok:
1. doboz:
— El akarsz tőlem venni mindent! Hagyjál békén bennünket! (Miután jól kiborított ez a felpörgés, elhasználtam az összes könnyem, nem tudok sírni többé!)
2. doboz:
„Hogy számoljak el? Hogy számoljak el? Hogy számoljak el?” („tanítványi email”)
Ahogyan tanultad, édes Fiam! Mikor itthon A-tól Z-ig megírtam, kinyomtattam, szkenneltem etc. helyetted a pályázatot, s nyertem neked talán száztíz ezret, pontosan megmondtam, miután az árajánlatkérés résznél már a nyomtatóból is kifogyott a patron, hogy menj el egy fénymásolóba, s másolj le mindent! Ha jól rémlik, ez tizenegy hónapja volt talán… Igen, az én fejemben megvan mindaz, amire a támogatást kértük… De Te ezek szerint nem csináltál meg semmit sem a projectből… Azért ne aggódj, küldök egy emailt, hogy mentsük a menthetőt, de nem többet. Csóka innen, meg egy halom egyéb madár… Azok éppen így tudnak tovaröppenni…
Nassolás:
— Ide mit tegyünk? Ülj már le az én gépem elé, s írd meg a… (Húsz perccel egy tárlatnyitó előtt…) Egyébként én voltam figyelmetlen, mert mint látható, az éhezés erősen kiütött a nyeregből minden jó szándék, és segítőkészség ellenére is…
Ebéd:
Fő a lecsó, sül a csirkecomb, kifut a leves, készül a sütemény… Mintha vlamilen másik bolygón lennék… Én csinálom pedig… — Jé! Hol voltam én eddig? — csodálkozom magamra… Smile.
***
Itt egy kis emlékezet-kihagyásom támadt… Valaki valami cukrot említett, más a vérnyomást, olyan távoli hangok voltak, pedig elhatároztam, hogy a jövő héttől beiratkozom egy relaxációs tréningre, ha már bezárták a konditermem… És nem biztos, hogy tovább úszom szabadon az árral…
***
Az ismerős diabetológus főorvos az ágyam szélén ül, s megkérdezi, mit ettem és ittam az elmúlt héten, s bevettem-e a gyógyszereim. Szerette volna, ha kalóriákban is kifejezem az értékeket… Meghallván azt, hogy már negyedik hete nem diétázom, s miket fogyasztok, úgy döntött, kell mellém egy pszichiáter és egy életmód-tanácsadó, valamint ott tart még a kórház falai között legalább négy hétre, amíg vissza nem fogyom az elmúlt hónapban felszedett tíz kilogrammot… Most aztán valóban nagyon dühös vagyok!
Hapci!
Egészségemre!
(P.S.: Szerzőként fenntartom magamnak azt a jogot, hogy ezen írásom sem egészében, sem részeiben az engedélyem nélkül sehol sem jelenhet meg csak ott, ahova én teszem fel, vagy küldöm el.)
M. Fehérvári Judit
Legutóbbi módosítás: 2011.08.17. @ 18:02 :: M. Fehérvári Judit
