Ott állt a tisztáson, felrémlik képe.
Bíborruhába vonta a lemen? nap fénye.
Hatalmas dús lombkoronája és törzse,
megannyi él?lénynek volt menedéke.
Kéjesen nyújtózott ágaival a nap felé.
Apró cinege röppent ágára, éppen elé.
Kecsesen mozgatva szárnyát, szalutált.
Cs?rében f?szállal, dúdolva tovaszállt,
A tölgy udvariasan köszönt, vigyázva arra,
hogy úri büszkeségén sose essen csorba.
Picit bólintott, épp annyira csak,
mint pajkos szell?, éjjeli árnyaknak.
Mikor a cinke már nem láthatta,
a tölgy csodálattal nézett utána.
Fájó, de büszke szívvel arra gondolt,
milyen jó, hogy öreg és megfontolt.
A kismadár szárnyal ágról, ágra,
nem is gondol az édes szabadságra.
Bezzeg ?! Egy ily tekintélyes fának,
példát kell mutatnia minden fiának.
Miként kell mozdulatlan, egyenesen állni,
a félelmetes tomboló vihart csodálni.
Hogyan kell zúgni, síri szellem hangon,
mikor az erd?re száll a suttogó alkony.
Legutóbbi módosítás: 2011.08.09. @ 03:41 :: Maretics Erika