Hóban nyomok,
már hólepte paplan,
buckás, de láb
helyett galambszürke
estét vakít a fehér.
Hűlt csizmatalp
szendereg alatta, ha
hétmérföldes volt is,
ma nem ugrik át
országhatárokat, az
időn nem rövidít,
éveket nem fal fel,
csak emberi álmokat
alszik, dunyha alatt,
hűlt harmóniában.
Megtépázott kertek
most csendbe folyt
bánatba oltják hitük:
új tavasz virágot
hoz, s míg alszanak
fehér tócsa-páncél
alatt, vizek fohásza
ring, imában szalad
a fodrot ejtő idő.
Lepkevékony prém
csillámlik, zúzmarák
hajtanak ki, csipkeszélű
ágakká öltöztet a tél.
Fekete önzést temet
kínkeserves gyötrelem.
Minden fehér, jeges.
a jégvirágok kelyhéből
gyanútlanul kikel
a márvány képzelet.
Égkő az ég, s a föld
barna rögökön, kemény
magányt érlel, játszik
mégis holt-testű
remény a fénnyel.
Legutóbbi módosítás: 2011.08.28. @ 15:42 :: Marthi Anna