A ködben úszó felhők közé
sólyomszárnyakba kapaszkodik a szél.
Hegyeket rajzol a vöröslő gömb,
riadtan lobban a tájra,
majd csenddé olvad a völgyek
érintetlen mélyében.
Az út végtelen.
A lent összemosódik a fenttel,
az árva fák közt félőn kúszik
a hajnali remény,
s ők csak állnak
kapaszkodva a vén földbe,
míg lombjukba szomorodik
újra a reggeli fény.
Törzsük ezer év
bús magányát rejti…
kérgükön megállt az idő,
a jelen csak szolgája e világnak,
itt mindenek felett a múlt az úr.
Ki féltőn körbeöleli mi megmaradt,
a hegyek közé szorult sóhajokat,
hisz itt a csendnek is hangja van…
kéklő magasságban,
hófehér pegazusként vágtat
a kopár ormok felett…
Hontalan titkokat őriz
a meredélybe búvó patak,
a lassan ereszkedő felleg-fátylak alatt…
s a hold esténként, hallgatag pihen
az öreg fák ághegyein,
körülötte csillagvirágok nyílnak
a sötétség peremén…
Valahol messzi,
az égig érő hegyeken túl,
– hol a szél is másként dalol –
éjjelente felsír Isten hegedűje…
– de akár ünnepel, akár temet –
… a völgyek néma mélye
talán egyszer zúgó menny is lehet…
Legutóbbi módosítás: 2011.08.20. @ 11:06 :: Szilágyi Hajni - Lumen
