*
Fekete bársonyát teríti már az éj.
Frézia illatba mártózott
a nesztelen, csupasz szél.
Tóparton léptünk nyomát
emlékké simította a gondolat,
titokká lapult
néhány csillogó homokszem alatt.
Eggyé olvadt ott régen
szerelem és bánat.
Vágyból éledt,
s lett foszló szándékká
mint homokvárad.
A parti nádas még
dúdol marasztalón,
de végleg elmos az idő
minden utánunk maradót.
Az éj fekete bársonyként
simul sebzett testemre
– puhán érint, ne fájjon -,
mindent befedve.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:57 :: Bakkné Szentesi Csilla
