Trópusi vihar volt, még mielőtt elérte volna Kubát. A kubai szárazföld közelében, csak az irgalmas Isten tudja, minek folytán, felerősödött. Santiago de Cubá–ba már mint négyes besorolású hurrikán érkezett meg.
Ez volt a legrosszabb hír.
– Ide tart. Pontosan ide tart felénk – mondta a férfi. Kézfejével megtörölte homlokát, felegyenesedett, ivott a dobozos sörből.
Az asszony csak annyit mondott: tudom.
A virágokat hordta belülre. A két kisebbik pálmát az ágy mellé rakta. A fehér orchideát a konyhában helyezte el, a konyhaszekrény és a gáztűzhely közé, a legvédettebb helyre. Ezt a fehér orchideát szerette a legjobban. Óvta, babusgatta.
Aztán újabb virágokért jött ki a fémvázas mobil lakóházból. A bejárat előtt fehér fakorláttal körbefogott, alig hat négyzetméteres teraszt építettek még tavasszal. Az asszony itt tartotta a virágjait.
A férfi a jobboldali ablakot táblázta be. Villanyfúróval csavarozta a másfél centi vastag deszkalapokat az ablak fémkeretéhez. Időnként letette a fúrót, ivott a söréből.
– Úgy oszd be, hogy alig van pár doboz a hűtőben. Az üzletet teljesen kifosztották. Üres polcok tátongnak mindenütt. Még így is hatalmas tömeg állt sorba. Mindent felvásároltak.
A férfi brummogott valamit, aztán feltekintett az égre.
Két sűrű felhő közül vakítóan tűzött a nap, mintha most akarná kiadni minden erejét, mielőtt végleg elbújik a felhők mögött. Váltakozó hullámokban fújt a meleg szél. Hol gyengén, éppen csak meghintáztatva a fák leveleit, hol meg viharos erővel, ágakat szaggatva. A felhők is a széljárás szerint táncoltak. Néha csak libegtek a föld felett, néha meg vad forgásba kezdtek, mintha vastag, sötét lepedőket rángatnának az égen. És gyülekeztek. Egymás alá, fölé, mellé, mígnem eltakarták az egész eget.
– Mégiscsak el kéne mennünk – mondta a férfi. Újra kézbevette a villanyfúrót. Két szomszédjuk jóval hamarabb végzett. Mobil lakóházuk, mint két fémből–fából alkotott doboz fogta közre az övékét. – Majdnem mindenki elment.
– Maradunk! – válaszolt az asszony ellentmondást nem tűrő hangon. – Itt van mindenünk. Nem hagyjuk itt. Ha elviszi ez a rohadt hurrikán, vigyen el minket is vele.
A férfi hümmögött, de nem ellenkezett. Végzett az utolsó csavarral is. A fúrógép felforrósodott a kezében. Nyúlt a következő fatábláért.
– Ahhoz a miszisz Akárkihez, akinél takarítasz, oda is mehetnénk. Beljebb lakik a parttól, és mégiscsak egy hatalmas kőépületben. Biztos beengedne minket erre az egy–két napra. Szép nagy lakása van.
Az asszony felemelte az utolsó cserepes pálmát. A felerősödő szél kis híján kitépte a kezéből.
– Nem megyünk sehova! – Fakó haja szemébe lógott. Keskeny száját összeszorította, konokul viaskodott a széllel.
Nemsokára megérkezett az első esőhullám. A férfi épphogy végzett a bedeszkázással. Megkerülte a mobil lakóházat, most szemből kapta az esőt, nem is ment, inkább úszott az árral szemben. Valamivel arrébb a szél és a víz közös erővel letörtek egy nagyobb pálmaágat. A súlyos ág egetverő reccsenéssel dőlt rá egy tetőre.
A férfi csuromvizesen lépett be az ajtón. Nagy lavórnyi esővíz követte.
– Mit mondanak abban a kasztniban?
Az asszony a tévét nézte. A légkondicionáló mellett még két nagy ventillátor is kavarta a levegőt. Belül hűvös volt, a férfi meg is rázkódott, amikor nedves trikóját megcsapta a ventillátor szele.
– Késő délutánra várják – mondta az asszony, és a faliórára nézett. Fél egy múlt öt perccel.
– Miaminak tart, itt jön át fölöttünk, mi?
– Azt mondják, de szerintem ők se tudják pontosan. Lehet, hogy mégis elmegy mellettünk.
– Kockázatos dolog itt maradni – mondta a férfi. Lehúzta magáról az átázott ruhát, ledobta a földre. Ő maga a fotelbe roskadt. Alaposan elfáradt. Kora reggel óta dolgoztak mind a ketten. És nagyon igyekeztek, hogy minden rés szigetelve legyen, minden ablak bedeszkázva, minden mozdítható tárgy – virágok, szerszámok, kerti székek, locsolócső, meg hasonlók – behordva belülre, még mielőtt az egyre erősödő vihar belekapaszkodna bármelyikbe is.
– Nem hagyjuk itt azt, ami a mienk – ismételte az asszony. – Magyarországon gondolkodtál volna előre, akkor most nem lennénk itt.
– Nem volt ott min gondolkodni, te is tudod nagyon jól. Egyszerűen nem volt szerencsénk.
– Tudom – hagyta rá az asszony. – Sose volt szerencsénk.
– Na látod! – állt elő rögtön a válasszal a férfi. – Végre te is belátod. Gondolod, hogy most lesz? Most se lesz. Még mindig nem késő! Még elindulhatunk.
Az asszony nem válaszolt.
– A part mentén mindenkinek el kellett hagynia a házát. Pedig azok javarészt erősebb építmények.
Az asszony a televízióra összpontosította figyelmét. A képernyőn vízhatlan esőkabátba burkolt riporter jelent meg, egy szálloda bejáratának fedezékében. Előtte a sétányon földig hajladoztak a pálmafák, méteres hullámok csaptak át az úton. A szél sodorta esővízzel hulladék keveredett. Némelyik szinte embernagyságúra emelkedve, úgy süvített el a kamera előtt, mint egy lövedék.
Odakint már jajgatott a vihar, kellő hitelt adva a képernyőn látottaknak. Egyre gyakrabban lehetett hallani egy–egy éles csattanást, mintha bomba csapódna be a közelben. A távolban egy rendőr– vagy tűzoltóautó szirénája visított. A mobil lakóház fémlemezei sírós hangon nyikorogtak, ahogy a szél végigsöpörte rajtuk az esővizet. Akár egy zongorista ujjai, amikor végigszaladnak a klaviatúrán. Csakhogy ez egy fülsiketítő, szívszorongató, valóság játszotta szimfónia.
Majd a televízió képernyője fekete lett, alig hallható surrogással megálltak a ventillátorok, kialudt a villany.
– Lehet, hogy mégis jobb lett volna otthon maradnunk Ózdon? – kérdezte a férfi, inkább önmagától.
A vaksötétben hosszasan tapogatózott, mire megtalálta az elemlámpát. A halovány fénysugár előbb a televízióra, majd a díványon ülő asszonyra vetődött, akinek arcbőrét, mintha ráfeszítették volna pofacsontjára. Lehunyta szempilláját.
– Te akartad – mondta halkan. – Nekem jó lett volna otthon is.
– Azért itt mégis jobb.
– Nincs biztosításunk, nincsenek papírjaink – jegyezte meg az asszony száraz hangon. – Csak az a mienk, ami itt körbevesz bennünket.
Ami körbevette őket, az a sötétség volt. A férfi jó munkát végzett, bár még ha lettek volna is itt–ott parányi rések, fény azokon sem szűrődött volna át. Odakint komor, majdnem éjszakai sötétség borult a környékre. Vonyított a szél, mint sokezer kutya, nagy–nagy fájdalmában.
Az elemlámpa bágyadt sárga fénycsíkot húzott a szobában.
– Van még valahol tartalék elem? – kérdezte a férfi.
– Az a te gondod lett volna. Ha van, neked kell tudni, hol.
A férfi maga elé szórta a sárga fénypásztát, kibotorkált a konyhába. Kihúzogatott néhány fiókot, percekig keresgélt bennük.
– Az istenfáját! Nincs egy darab se.
– Gyertya még van valahol – mondta az asszony.
A csaknem légmentesen zárt helyiségben megállt a levegő. A férfi hiába volt félmeztelen, mintha egy vastag, sűrű lével átitatott takaróval borították volna le. Mellkasán csomókba tapadt a nedves szőr. Homloka gyöngyözött, tarkóján keskeny csíkokban csordogált a veríték. Az asszony nehezen szuszogott az áporodott levegőben.
Sikerült végre gyertyát gyújtani. A gyertyafény csak a dohányzóasztal üveglapját világította meg, ha egymásra néztek, mindkettő csak egy merev sziluettet látott a másikból.
Közben elszabadult a pokol. A szélfútta vízözön hol halkuló, hol felerősödő vijjogásához erős és hirtelen becsapódások dörgése szolgáltatott aláfestést. Mintha egy megvadult óriás törne–zúzna mindent, ami a kezeügyébe kerül; mintha a mobil lakóházat egy hatalmas marok csavarná meg, a fatáblák recsegtek, a fémfelület csikorgott.
A férfi a bejárati üvegajtóhoz botorkált. Az ajtó vastag üvege állta a sarat. Azon keresztül csak a sötét vizet lehetett látni, mint a tenger fenekén egy üvegborításos tengeralattjáróból. A férfi attól tartott, a hurrikán még hozzávág valamit az üvegajtóhoz. Akkor menthetetlenül elvesznek.
Visszatapogatózott a dohányzóasztalhoz, leült a díványra az asszony mellé.
– Félek – mondta az asszony.
A férfi nem válaszolt. Megfogta, megszorította asszonya kezét.
Jóval később mondta csak:
– Valahogy ezt is végig csináljuk.
Aztán csak ültek és vártak.
Az asszony imádkozott, a férfi meg a fogát csikorgatta.
Legutóbbi módosítás: 2011.09.07. @ 13:37 :: Bányai Tamás