Snitt
A köd magába nyelt újra. Kezedet fogva
követtelek, és bár tudtam, ki vagy, nem szóltam
– valahol mélyen szerettelek. Néztem, ahogy
elt?nik lépted – tejfehérbe ér. Olyan nagyok,
és az enyémek meg oly picik – talán újra gyermek
vagyok(?) vagy csak az ami: férfi, kinek járása
bizonytalan. Kezed jó meleg és nem idegen,
pedig álmomban is még csak most fogom.
Boszorkány szemedre vágyom. Ha kérded – a
válasz: nem tudom. Mintha avar lenne a tejben.
Zaccként mélyben lapuló. Talpaink önkéntelen
zúzzák szét, mint kivérzett pillanatot a döntés.
Aztán megdermedt minden. Lassan elengedtél.
Szinte belém bújtál, oly közel álltál – lelkünk összeért.
Furcsamód nem zavart a kép, a felismerés.
Arc nélkül jöttél elém.
Snitt
Hol vagyok?
Csak a gödör mi ásít felém
feketén, és meg?rülök.
Ez a sírás…
Gyermeki.
A fejfa a helyén.
Névtelen, mégis
tudom.
Az enyém.
Legutóbbi módosítás: 2011.09.17. @ 07:21 :: Jagos István Róbert