A híd korlátjához támaszkodva állt, és cigarettázott. Mélyen leszívta a füstöt, kiélvezve minden molekulát, hogy aztán jóles?en fújja ki a nagyvilágba. Gondolatai a táj körül forogtak. Nagy m?gonddal kereste meg a megfelel? helyszínt. Sokfelé járt, sok mindent megnézett, míg végül e híd mellett döntött. És valóban, tökéletes volt. Két hatalmas sziklafalat kötött össze, szédít? magasságban. Mindkét oldalon k?zuhatag vezetett le az alant folyó patakhoz. Nagy habokban zuhogott a víz, hullámai minduntalan nekicsapódtak a méretes sziklatömböknek.
Körülötte a táj lélegzetelállító. Mindenhol s?r? erd?, ameddig a szem ellátott. Mindig is szerette az erd?t, a hegyeket. Ilyenkor közelebb érezte magát Istenhez.
Ahogy az utolsó füstkarikát is kifújta, és a csikket a mélybe pöccintette, eszébe jutott, hogy miért is jött. Felgyorsult szívveréssel, görcsösen markolta meg a korlátot. Tudta, hogy nincs visszaút. Túl sokat gondolt rá az utóbbi id?ben, szinte állandóan. A lelkében gomolygó fekete felh?k nem hagyták nyugodni. Szilárd meggy?z?désként élt benne, hogy csak ez az egyetlen módja, hogy végre megszabaduljon t?lük. Egyszer?en nem élhetett úgy tovább.
Összeszorított fogakkal meglódította magát és felállt a korlátra. Ahogy lépett felfele, megcsúszott az egyik lába. Érezte, amint elborítja a hideg veríték, ahogy torkában dobogó szívvel, megmarkolta ismét a korlátot. Zihálni kezdett, és belül felvisított egy ?si hang. Majdnem megfordult, hogy elszaladjon.
Ekkor egy sas jelent meg a völgy fölött, vijjogásával felriasztva kábultságából. Még mindig ott kuporgott a korlát tetején. Leszállni nem tudott, felegyenesedni nem mert. Amint figyelte a sas méltóságteljes körözését feje fölött, lassan újra elfogta a vágy. Fokozatosan lazított markolatán, majd lassan elengedte a korlátot, és egyensúlyozva, kiegyenesedett.
Fantasztikus érzés töltötte el, ahogy állt a világ tetején. Már lenézni sem esett nehezére. Vonzotta, hívta a mélység. Mély lélegzetet vett, és ahogy a leveg? eltávozott a tüdejéb?l, úgy múlt el minden feszültség benne. Kitárta karjait, arcát az égre emelte, behunyta szemét, és ellökte magát.
Ahogy zuhant lefele, úgy maradt el minden mögötte. Minden fájdalom és szenvedés, minden öröm és kacaj. Leváltak az álarcok, a burkok, a héjak, míg lelke tejes tisztaságában, teljes p?reségében ragyogott fel. Megsz?nt az id? és tér, a hangok, a gondolatok, az érzetek, nem volt egyéb csak az itt és most.
Kétszáz méterrel a patak medre fölött megfeszült a derekára kötött kötél, és hatalmas er?vel rántotta vissza a valóságba. Abban a pillanatban, testét elöntötte az adrenalin, és mind a hét érzékét száz meg ezer információ árasztotta el egyszerre. Olyan volt, mint egy ?srobbanás, mely szétrobbantani készült mellkasát.
Egy pillanatig megmerevedve, tágra nyitott szemmel lógott a leveg?ben, majd végre megnyílt a tüdeje, és ahogy beáramlott a hideg leveg?, vele együtt hatolt be ereibe az élet.
– Igeeeeeeeeeeeeeeeen! – kiáltotta torka szakadtából. Hangja végigszáguldott a völgyön, és a sziklafalak megsokszorosítva erejét verték vissza.
Egyszerre éles lett minden és él?, tarka és zajos, színes és gyönyör?. Teljes súlyával belenehezedett a hevederbe, és hagyta, hogy a feltámadó szél lóbálja.
Egy darabig gyönyörködött a patak csillámló fodraiban, majd megpillantotta a közeled? piros csónakot. Vidáman intett feléje, és a lány felemelve az evez?t, jelzett neki. Óvatosan haladva a nagy sziklák között, a fiú alá kormányozta a csónakot. Az kikapcsolta az övét, és a lány mellé huppant.
Néhány evez?csapással a partra irányították a csónakot. Miután biztonságba helyezték a parton, leheveredtek a f?be. A lány szótlanul fordult a fiú felé, és mélyen a szemébe nézett. Örömmel tapasztalta, hogy az utóbbi id?ben homályos és sötét tekintet most tisztán és mélyen csillogott, mint egy hegyi tó.
– Szeretlek! – suttogta, és közelebb fészkelte magát a fiúhoz.
Legutóbbi módosítás: 2011.09.11. @ 15:00 :: Kallo Imola