Őszülni kezd az év, éghomlokáról maholnap félelem csöpög,
remegni mégis rest e halni kész, a kert alatt egy kisvonat zötyög.
Hamuszínű fellegekbe rikácsolástól hangosan fúródnak friss madárutak,
elvándorolnak flörtjeink, talán a csókjaink is földre hullanak.
Lepotyognak rólunk és mi megtagadjuk egymásban az ízek otthonát,
fát hasogatunk halomra nyirkos szín alatt, előkerül egy szürke kiskabát.
Hamarosan csak a búza őrzi majd gyümölcsök édes illatát,
érzéseink befőttjeitől nyikorognak lelkünk polcai;
Hiába, rég megtelt a spájz!
Jó is, hogy hűvösebbek már a hajnalok,
tetszik nekem, kevésbé hordoz itt a táj.
Érintéseidet hámozza belőlem a dél,
mintha soha nem fájt volna, ami bánt.
Megesküdtem minap, melyből nem engedek,
én szeretnék választani, ne engem méregessenek!
Miután csordulásig kinézelődöm majd magam,
lélekszitálni volna jó a gyűjtött képeket,
hiszen a fennakadtért érdemes lesz megtanulnom:
csend a kulcs ahhoz, hogy engem választhassanak.
Bölcs ez az őszülő idő. Kár, hogy csak kémlelem,
meg nem harap foga. Türelemből tán bukott vagyok,
de ösztön nélkül nem éltem volna meg soha.
Sárgulni bátorkodik a rét, félholtan ringatóznak bánatos füvek,
szemeregni kezd egy eltévedt tudat: Ne kóborolj a síneken!
Közeledik a helyi érdekeltség nélküli tizenkettő tizes vonat!
Legutóbbi módosítás: 2011.09.05. @ 11:18 :: Kőmüves Klára
