Oscar Wilde feltámadása
magány-tanyámon patina-arcok
gy?lnek-futnak mint antik lomok
ölembe h?l az ?szi alkony
hasadt érzelmem mind romos
ajtómon pattogzanak a zárak
néha egy diszkrét tündér bekopog
mintha megvívná üszkét büszke várnak
nem bánja hogy hírem zománca megkopott
mint aki repedt lábosban f?zne
sosem kialvó t?z hevít
sejthalálom id?ben megel?zve
pókhálók túl-felén megjelenik
kezem már reszket tépne fátylat
görcse a melltartó csatján elakad
szemem homályán sok p?re lányka
képe s rég elsuttogott szavak
fülzúgás kelt még régi halk zenéket
negatívot ?riz cellulóz retinám
elporlott ajkak csókja édes
csak büszke vágyam retirál
és mégis ha süllyedt ajtóm nyikordul
feléledek-e hamvadó t?zb?l
s bontom sz?k csipkéjét orvul
megtestesülésbe döbbent sz?zr?l
míg hajnal lován elragad az éjszaka
még mindig pajkos szemérmét ?zöm
sikolyba fullad ajkamon szava
*
szép tündér ne hallgass az aggra
ne bízd magad csalóka emlék-akaratra
ne engedj többé reszket? kéznek
homály-gyertyáim lassan égnek
