Forró nyári szél száguldott a kertek felett. Felkavarta a port, magával ragadva minden apróságot.
Sodorta a kis magot is messze. Átemelte a kerítésen, röpítette a mezőkön át, aztán leejtette a rét szélén álldogáló széles törzsű fa mellé. Fölé szórta a port és egy kis földet simított rá.
A fáradt magocska azonnal elszunnyadt, észre sem vette az estét, a felhőket, amelyek bőségesen öntözték a környéket.
Álmodott a kertről, a virágokról. Különösen arról az egyről, amelynek száradó szirmai közül kipergett, szóval az otthonát képzelte el. Büszke volt magára még álmában is. Onnan a kertből származott, a színpompás virágok közül.
Alig várta, hogy növekedjen. Pár nap telt el, mikor a fa alatt új kis élet türemkedett ki a földből. A kis hajtás igyekezett felfelé, szárba szökkent, leveleket növesztett, kipattant első virága.
Pompásan érezte magát, nyújtózott a reggeli verőfényben. Meg volt győződve róla, hogy ő a legszebb virág errefelé, hiszen a kertből jött. A többiek pedig csak olyan semmit érő mezei virágok. Talán még illatuk sincs.
Szétnézett. A kamillát ismerte, volt belőle a kertben is, de nem sokra becsülték a nemesebb virágok.
Ahogy forgolódott észrevett egy közeli kis pocsolyát. Apró szorgos méhecske ivott ott.
Lassan, óvatosan fölé hajolt, látni akarta, hogy csinálja, bele sem esik, a szárnya sem lesz nedves.
— Ügyes! — gondolta. Mikor megpillantotta magát a vízben, szédülni kezdett.
— Ez nem lehet! — rémülten nézett szét, de nem volt ott senki más.
A pici víztükörből pedig egy közönséges bogáncs virága nézett vissza rá. Nem hitt a szemének.
— Mondd kamilla — nézett oldalra —, milyennek látsz engem?
— Magas vagy és tüskés — válaszolta a szelíd kis virág.
— Igen, de én a kertből… a virágoskertből jöttem… — gondolkodott hangosan.
— Jártam arrafelé! — zümmögte röptében egy kis méhecske, s felszállt a fa odvába, ahol a társai szorgoskodtak. Bogáncs utána nézett.
— Mondd, kamilla ezek mit csinálnak ott?
— Mézet! — felelte a megszólított virág.
— De, láttam valamit a lábán…
— Várj csak, majd téged is meglátogat! — bólogatott a friss szellőben a kamillavirág.
— Mit akar tőlem?
— Virágport. Nemrég a pipacsoknál járt.
— Láttam. Belebújt a szirmaik közé, aztán meg a búzavirágnál. Nem lesz ebből baj?
— Mi baj lehetne?
— Valami keveredés — töprengett a bogáncs — nem értem.
— Nézd a pipacs vörös, a búzavirág meg…
— Így megy ez, mióta világ a világ! — pislogott szelíden a kamilla.
Ezen elgondolkodott hosszan. Eszébe jutott a kert, a méhek, végig nézett saját magán. Talán mégis összekevertek valamit ezek a kis odúlakók… mert az nem lehet, hogy belőle a kertek szép virágmagjából bogáncs legyen.
Estig ezen gondolkodott, de nem lett okosabb. Az egyre sokasodó fűszálak is csak arról suttogtak, hogy ez a világ rendje. Nyugtalanul töltötte az éjszakát.
Másnap délután távoli nevetésektől volt hangos a rét. Túrázók egy csoportja haladt arra.
Ketten lemaradtak a csoporttól. Egy nő és egy férfi.
Leültek a fa tövében, közel a bogáncshoz. Annyira egymásra figyeltek, hogy észre sem vették a tüskés növényt. Az meg csupa kíváncsiság volt.
Remélte, megtud valami titkot.
Csak beszélgettek sokáig, olyan dolgokról, amit a kis növény sohasem hallott. Aztán valamilyen számokról volt szó, kis zenélő készülékbe pötyögtek valamit és közben olyan színes lett az arcuk, mint a közeli pipacsok szirma.
Ezt nem értette. Kis idő múlva túl közelről kezdték nézni egymást.
— Ugyan minek? — kíváncsiskodott.
Azután olyasmit látott, amiről eszébe jutottak a faodú szorgos kis lakói, amikor virágok kelyhébe bújtak. Szorosan összezárt szirmokkal figyelt.
— Talán most lesz az a keveredés, ami olyan furcsa bajt okozhat — és ismét végignézett magán.
A két ember egy órát töltött a fa mellet. Ez jól látható volt az árnyék lassú helyváltoztatásából, amelyet már olyan jól ismert a virág.
— Jaj, mennem kell! Tudod, a férjem azt mondta, megvár a túra végén! — s gyorsan magára kapkodta ruháit a nő.
— Van férje? — csodálkozott a bogáncs. — Akkor mégiscsak jól gondoltam, baj lehet belőle!
Arról már hallott, hogy az embereknél másként van sok minden.
A férfi is sietett, hátra lépett egy lépést a kis gaz tövéhez a puha talajba.
Kicsit besüppedt a cipője. Észre sem vette, hogy a növényt majdnem kitaposta. Csak mentek sietve.
Szegény kis bogáncs alig győzte kiegyenesíteni a derekát, mikor sikerült megszólítania az arra röppenő méhecskét.
— Láttad? Mi volt ez?
Az körbe zümmögte a virágát, leült a levelére, mert látta, hogy a szirmait még most is zárva tartja.
— Ugyan már! Te miket kérdezel, min csodálkozol? Kár, hogy repülni nem tudsz. Eljöhetnél velem az odúba, ott látnál csak csodát. Tudod a méhkirálynő… — itt elhallgatott —, mit is beszélek neked? Hiszen te csak egy útszéli bogáncs vagy! — azzal elröppent.
Szegény kis útszéli mélyen lenézett a földre tudatlanságában. Akkor vette csak észre, hogy ott lent a töve ugyancsak megsérült.
— Leszek én még okosabb is —, húzta volna ki a derekát, de az bizony beleroppant az igyekezetbe.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:22 :: Sonkoly Éva
