Mondd… meddig tart még
ez a hangtalan mába zuhanás,
s hol ér minket a zajos holnapba ébredés?
Zajong bennem
valami megfejthetetlen,
valami kiírhatatlan fájdalom,
szívfalra tapadt, átkozott szorítás…
Hiányom vagy a rám nehezedő
est feketesége alatt,
lombtépő hideg ölel körbe,
álarcát szaggatja a veled-tegnap
a mára nehezedő ködben.
Bújj vissza hozzám
álmaim betakarva,
hisz kimondott szavaidban
úgy fájtalak,
mint viharfelhők közé szorult
nincstelen madarak.
Csupasz szívem
hangtalan szorítod,
hurkot köt körénk az idő,
számra tapad a sötétség csendje.
Lábamon nehezékek,
két kezem üres… öleletlen
hagyott a szerelem ma.
S én hiába akarlak
magamhoz érinteni,
minden közeledésem
távolodik benned.
Nincs előre, se hátra,
csak ez a ziháló lélegzés,
semmiből semmibe érkezés.
Ha kitagadnálak magamból
elfogynának a hangok,
a magánytól visszhangozna
szívem neked ágyazott menedéke,
s nem lenne már,
csak újra az a dadogó hiány…
Se híd, se út csak a két
part közt lépdelő
egyszervolt nyár.
Nézd… törékeny ágakon billeg a hold,
reszkető fellegek ölelkeznek,
a horizontra bús csillagokat szögel
az angyaltalan-sötét,
– vérzik az idő az égen túl –
parttalan őszbe hullámzik
a suttogó éjtenger…
Hátat fordít tőlem a remény,
mélybe ásít az éjszaka,
számra feszül a szerelem tíz ujja,
csak ez a zaj ne lenne bennem,
– ó Istenem, de fáj! –
ez a szívfalra tapadt, idegen szorítás …
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:08 :: Szilágyi Hajni - Lumen
