Magamon kísérletezem az irodalom-érzést. Beugrok zavaros vizébe, hátha találok valamit, amiért megérte. Úszni kell vagy sodortatni magamat az árral, de valamit KELL csinálni, nem süllyedhetek el értelmetlenül az iszapban. Minden nap egy újabb motivációt csikar ki belőlem, akaratom ellenére, de szívesen tanulok akár műúszást is. A lehetőségek határait feszegetem, bízva abban, hogy minden megengedett, mint boldog gyerekkoromban (persze akkor is voltak szabályok, ezekre rögtön visszatérek). Lehet. Legyen így! Akkor úszok egy keveset ma is, ti pedig üljetek le horgászni.
Festettük a házat, kívül-belül. Apám egy létra tetejéről, halkan parancsokat osztogatott: „Hozd ide a nagyobbik vödröt, kérlek. Ne úgy tartsd az ecsetet mintha festőművésznek készülnél. Ablakot festesz, az isten szerelmére! A művészhajlamaidat kitombolhatod mikor befejezted amit csinálsz, most próbálj egy szobafestő-mázoló bőrébe bújni, éld át, másképp nem fog menni.” Így folytatta órákon át. Meg is lett az eredmény. Eleinte barna zebrákat festettem a kék ablakkeretre, de lassan érezni véltem amint a szobafestő előbújik teljes magabiztosságával és csak húztam az ecsetet gondolatok nélkül. Mikor elkezdtem egy buta dalt fütyörészni, apám odajött nevetve, felemelt, megforgatott párszor a levegőben és kijelentette, hogy most már abbahagyhatom, nem kell túl komolyan venni mindent, amit mond.
Mikor elkészültünk, házunk átváltozott mesebeli palotává. Meg is jegyeztem, hogy csak a kacsaláb hiányzik alóla, mire apám arcán sejtelmes mosoly kezdett kibimbózni és két nap múlva egy élő kacsával állított haza. Azon nyomban elneveztem Harmincasnak, de soha nem jöttem rá, sejti-e a párhuzamot a házszám és saját neve között.
A házban anyám minden örömteli tevékenységet szigorúan betiltott, ami addig kitöltötte önfeledten szabad pillanatainkat. Nem értettem miért nem ragaszthatom ki festményeimet, mint eddig, miért nem falteniszezhetek a szobámban. A kutya ki lett tiltva a nappaliból, menedékjogot kapott tőlem és befészkelte magát a zongora alá. A szobám lett az otthona, még tévézni sem jöhetett le velem.
Apám sem kerülhette el, ami rá várt. Ki kellett költöztesse a dolgozósaroknak kinevezett asztalt a konyhából, ahová szerintem azért szeretett leülni, bütykölgetni ezt-azt, mert az edénycsörömpölés és rétesillat tele vannak otthonteremtő erővel, fontos titkokkal, amik a férfilelket táplálják.
„A sáros cipőket kint hagyjuk, Ágota! Zoli, már megint behoztad a koszos vasakat a konyhába? Hányszor kell még szóljak, hogy ez nem műhely hanem Ház?”
Esténként nem süthettünk csodatojást pedig már nagyon vágytunk rá mindannyian… „Végre szép fehér a konyhánk. Ne rontsátok el, ha lehet!”- szólt anyám ellentmondást nem tűrő hangon. Engedelmeskedtünk volna szívesen, csak boldognak lássuk végre, de a csodatojás nagyon finom dolog. Hónapok teltek el, de végül csak megjelentek az első foltok a ház becsületén. Pont a konyhafalon.
A szabályok egyik napról a másikra eltűntek és apámmal boldogan visszatértünk a régi kerékvágásba. Anyám is szívesen vacsorázott csodatojást néha. A kutya viszont maradandó lelki sérüléseibe belehalt. Lehet csak öreg volt és visszavágyott régi, kopott otthonába.
Harmincas kint élt boldogan a tyúkokkal egy ideig, míg egy nap anyám kacsasülttel várt haza az iskolából. Ekkor vedlett vissza végérvényesen a palota házzá.
Most leülök közétek horgászni, ha valaki helyet szorít nekem is.
Legutóbbi módosítás: 2011.10.28. @ 20:04 :: Ady Ágota Melinda
