…a tiszta szobában az asztalon
volt kiterítve a dédmamám.
Sápadt arcán nyugalom.
Bennem félelmet keltett a halál.
Gyerekként ésszel nem fogtam fel…
Mindig a kis padon láttam ülni ?t,
feketében a ház el?tt,
ahogy botján megpihent
fáradt kezében az id?.
Várta semmibe révedve
a reménytelennek t?n? holnapot.
Kongó kolomp hangjára
riadt fel minden reggel,
míg nem jöttek érte angyalok.
Minden nap többször mondtam el:
szeretlek, ne halj meg, Dédike!
Fejemet megsimogatva
súgta: ne félj, nem halok meg!
Ha eljön a kaszás,
el?zzük messzire.
Akkor eldugtam a kaszát,
hogy ne leljenek sehol se rá..
De mégis
a tiszta szobában az asztalon
volt kiterítve a dédmamám.
Dédi elment.
A sírjánál nem értettem,
minek a föld neki?
Mindig azt mondta nem kell az.
A családját annál jobban szereti.
A tiszta szobában az asztalon
játszottam azel?tt oly’ sokat…
Dédi szót se ejtve aludt el éjjel,
és már nem hallotta:
“jó utat”…
—————————————
Ezen még dolgozni kell, kedves Csilla. Fölösleges nével?k szabdalják, néhol odaer?szakolt rímek konganak, nincsenek kiaknázva, de helyenként kicsúzlizva sem a benne rejl? lehet?ségek.
Mutatom, mire gondolok:
“Mindig a kis padon láttam ülni ?t,
feketében a ház el?tt,
ahogy botján megpihent
fáradt kezében az id?.”
Szép ez a gondolat, de már az elején erejét veszi a “mindig”. Minek ez ide? Nekünk, olvasónak számít ez? Nem gondoljuk-e magunktól is, hogy mindig? Dehogynem. Ráadásul kellemetlen hangzású is. Aztán itt van még az “ahogy”. Ez megint egy felesleges szó, megint egy olyan, amivel távol tartasz bennünket, megakasztasz, nem hagyod tökéletes egynek lenni a képet.
I.
A kis padon láttam ülni,
fekete botján fáradtan pihent az id?.
II.
A ház el?tt,
a kis padon látom
ülni ?t,
fáradt kezében bot,
pihen az id?…
III.
Háza el?tt ült a kis padon,
fáradt kezében fekete bot
az id?…
IV.
Feketében ült a ház el?tt,
kezében bot,
pihent az id?…
És még lehetne folytatni, már lepucoltuk, innent?l ízlés dolga.
De nézzünk egy másik részletet:
“Minden nap többször mondtam el:
szeretlek, ne halj meg, Dédike!
Fejemet megsimogatva
súgta: ne félj, nem halok meg!
Ha eljön a kaszás,
el?zzük messzire.”
Dédike viccelt. Csak a bölcs öregek tudnak így. Ebben a szeletkében viszont itt ez a dédike-messzire rímpár. Magas. é-i-e – e-i-e. Vidám, pattogós. Itt van Dédike vicce, amiben ott bújik a menni készül?, a családjától, a virágoktól, az életét?l elszakadni készül? mély drámája, és ezt a hangulatot vágod agyon ezzel a vihánc hangzású rímpárral.
Ugynakkor, ha a vers rímel, az jó. Csak itt finoman kell. Háttér legyen. Aláfessen. És ne álljon le rivalizálni a tartalommal. Mi tehát a teend?? A rímeket el kell dugni. Nézd, mennyivel másképp szól, mennyivel inkább alájátszik és nem rájátszik Dédikére, ha így tálalod:
Minden nap többször mondtam el:
szeretlek, ne halj meg, Dédike!
Fejem simogatva
súgta: ne félj, nem halok meg!
Ha eljön a kaszás,
messzire ?zzük.
Akkor eldugtam a kaszát…
Természetesen ezt is lehet tovább variálni.
Hát ilyesmikre gondoltam, amikor azt mondtam, több van ebben a versben, mint amit elénk adtál.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.16. @ 11:47 :: Adminguru
