Reggel a cikóriából készült tejeskávét ihattam üresen, (kifli vagy) kenyér nélkül, mert el?z? este megettük az utolsó karéjt is. Mondtam a mutternak, kiszaladok a sarki közértbe, mire lemondóan legyintett, a közért zárva van, ? már megnézte volt kint, miel?tt mi még az öcsémmel felébredtünk volna. Fészkel?dtem a sparhelt mellett, a kávétól még éhesebb lettem, és nagyon megkívántam egy szelet zsíros kenyeret.
– Megnézem. Hátha mégis kinyitották.
A mutter rám hagyta.
Hárman voltunk csak otthon. Az apám – ahogy a mutter mondta – lent ragadt vidéken, ahol dolgozott, s a muttert ez most különösen aggasztotta. Állandóan sopánkodott: jaj, csak nehogy valami baja essék! Jaj, csak Érjen haza szerencsésen!
Azt már tudtam – a rádióból mást sem lehetett hallani –, hogy lövöldöznek a városban, de ett?l még a faternak semmi baja nem eshet. Hallottam, egyszer a szomszédot, aki amikor a szomszéd azt mondta apámnak: agyafúrt ember maga, Dénes; márpedig agyafúrt embereknek van annyi eszük, hogy elkerüljék a bajt. Egyébként a fater csak általában szombat délben szokott hazajönni, s aznap még csak csütörtök volt.
A közért ajtajában lehúzott red?ny fogadott. Legszívesebben toporzékoltam volna, amiért egész nap nem lesz kenyér. A mutter korábban azzal vigasztalt, hogy f?z majd lekváros tésztát, de azt nem szerettem igazán. Egy héten négyszer ettünk tésztátTésztát amúgy is ettünk négyszer egy héten, mindenféle változatban. Igaz, zsíros kenyeret meg mindennap, Zsíros kenyeret is mindennap, az igaz, ám azt nem lehet egykönnyen megunni. Persze csak akkor, ha nem úgy eszi valaki, mint az öcskös, kristálycukorral megszórva.
Csalódottan bandukoltam visszafelé a Sziget utcában, amikor a harmincnyolcból kirohant a két Darvas gyerek, Attila meg a bátyja.
– Hát ti? – azt hittem, a parkba igyekeznek ekkora hévvel, vagy le a Duna-partra, kihasználni az iskolaszünetet.
– Kenyérért megyünk – mondták szinte egyszerre.
– Kár a g?zért! A közért zárva van.
– Nem oda – felelte Pista, a nagyobbik Darvas olyan hangon, mint aki azt mondja: hülye vagy te, nem tudsz te semmit. – A Gláznerhez, a körútra. A házmesterné mondta, hogy ott ma sütnek, a férje már el is ment sorba állni.
– Várjatok meg! Beszólok a mutternak.
Nyakamba szedtem a lábam, bár nem kellett volna úgy igyekeznem, tudom hol a Glázner, odatalálok. De együtt menni mégis más.
A mutter tétovázott, amikor el?kotorta a pénzt. Láttam rajta, nem szívesen enged el. Ment volna ?, míg én az öcskösre vigyázok, de most itthon akart lenni, hátha éppen ma érkezik haza a fater. Így aztán nem ellenkezett.
A két Darvas gyerek már nagyon türelmetlen volt.
– Gyerünk – sürgetett Attila, és lódultak a Pozsonyi út felé, hogy alig bírtam a nyomukban maradni.
– Minek úgy rohanni? Elszalad a Glázner?
– Elfogy a kenyér – mondta Pista –, a házmesterné szerint nem sütnek eleget, és ha nem érünk oda id?ben, nekünk már nem fog jutni.
Megszaporáztam a lépteimet, a kenyérr?l én sem akartam lemaradni.
A Glázner sarkon, a Fürst Sándor utcában hosszú sor állt. N?k, férfiak vegyesen, és majdnem mindenkinek szatyor lógott a kezében. Mi nem hoztunk magunkkal semmit, hiszen egy-két veknivel csak megbirkózunk szatyor nélkül is.. Beálltunk a sor végére, s alig pár perc múlva azt vettük észre, mögénk is kerültek jónéhányan. már mögöttünk is kígyóztak az emberek.
– El?re megyek – mondtam a két Darvasnak –, megszámolom, hányan állnak el?ttünk.
Harmincöt embert számoltam meg a körút sarkáig. Türelmesen toporogtak, itt-ott fojtott hangon társalogva. Az üzlet még zárva volt, a kirakatüvegen keresztül azonban látni lehetett az odabent sürgöl?d?ket.
A körút egészen szokatlan látványt nyújtott. Nem láttam az autóbuszokat, vagy meg a villamosokat – már a Pozsonyi úton hiányzott a tizenötös csörömpölése –, és gyalogost sem annyit, mint máskor. Az a néhány ember, aki az utcán körúton járkált, a fal mellé húzódott, úgy lopakodott, mintha nem lenne elég széles a járda. vagy es? el?l keresne menedéket az eresz alatt. A Margit-híd feljáratát két tank zárta le, körülöttük katonák ?gyelegtek. Valaki azt mondta, hogy oroszok, de szerintem magyarok voltak.
– Nyitnak már végre? – türelmetlenkedett egy vénasszony, mint aki nem gy?zte kivárni a sütést.
Füleltem, hátha biztató választ ad valaki, mert éhes voltam, szívesen csaptam volna a hónom alá egy vekni kenyeret.
– Maradjon a b?rében! Örüljön, ha egyáltalán kap majd – hordta le egy sovány férfi, aki fázósan burkolózott vékony lódenkabátjába, holott nem is volt igazán hideg.
Szemben, a sarki közért zárt ajtaja el?tt négy-öt ember vitatkozott, élénken gesztikuláltak va, egyikük egy újságot lobogtatott a kezében.
– Rémhírterjeszt?k – jegyezte meg a fázós ember, ámbár nem hallatszott ide egyetlen szavuk sem.
– Miért? – kérdezte rögtön egy öregúr harciasan, mint aki mindenáron vitatkozni akar. – Az újságok vagy a rádió talán igazat mondanak?
A sor megbolydult. Nem oszlott fel – a helyére mindenki szigorúan vigyázott –, de az emberek forgolódni kezdtek, suttogásuk feler?södött. Egymás szavába vágtak,va mondták a magukét, és mindenki mindent jobban tudott, mint a másik.
Visszamentem a Darvas gyerekekhez, a mögöttük álló asszony rám kiáltott:
– Nem itt van a sor vége, fiacskám!
Mintha én egymagam akarnám kifosztani a pékséget! Attila nem hagyta szó nélkül.
– Velünk van, csak el?rement körülnézni.
Az asszonyt nem nyugtatta meg a válasz, mert morgott valamit, s talán hangosan vitába száll velünk, ha a mellette álló szemüveges férfi meg nem szólal. Igaz, nem az asszonyhoz beszélt, csak úgy általában mindenkihez, aki netán kíváncsi volt a véleményére.
– Nem tudom, hogy a kijárási tilalmat beszüntették-e – mondta tudálékosan –, de a gyülekezési tilalom még érvényben van. Háromnál több ember, csoportosulásnak számít, mi meg mennyien vagyunk itt.
– Mi az a gyülekezési tilalom? – kérdezte Pista, a nagyobbik Darvas gyerek. Korábban már leszögezted melyik a nagyobbik!
A szemüveges férfi, akinek amolyan tanáros külseje volt, hosszas magyarázatba kezdett.
– Gyülekezési tilalom, hogy nem szabad csoportokba ver?dni, mert a csoportokból tüntetés fejl?dhet ki, és a tömeg mindig veszélyesebb a különálló egyéneknél.
Ezt jól megmondta. A Darvas Pista úgy bámult rá, mint borjú az új kapura, egy kukkot sem értett az egészb?l, de nem maradt ideje kérdez?sködni, mert valaki megszólalt mögöttem, erélyes, rendre utasító hangon.
– Maga csak ne keltsen pánikot! A sorban állás nem számít csoportosulásnak. Ezt a hatóságok is tudják, különben már rég feloszlattak volna bennünket.
– Kicsoda? – kérdezte a fal mellett álló, beesett arcú fiatalember. – Egy teremtett rend?r sincs a közelben.
– De ott vannak a katonák a hídnál.
– Azoknak más dolguk van. Rég itt lennének, ha ez lenne a parancsuk. megbízatásuk.
Így ment ez egy darabig. Az emberek egymást ijesztgették. Akadt két n?, akik inkább lemondtak a kenyérr?l, minthogy belekeveredjenek valamibe egy csoportosulás részesei legyenek. Nagyon begyulladhattak, hogy olyan hirtelen odahagyták a sort.
Aztán valaki megkérdezte, csak úgy találomra, vajon mennyi kenyeret adnak egy embernek? Ebben megint nem tudtak d?l?re jutni, mert volt, aki azt mondta, egy kilót fejenként, mások szerint két veknit. Akadt, aki azt állította, mindenki annyit vihet, amennyit ki tud fizetni. Megint kiderült, senki nem tud semmit. Furcsállottam, hogy feln?tt emberek összevissza beszélnek, egyik hülyeséget a másik után mondják. A nagyobbik Darvast megijesztették, mert az a bolond elszólta magát, hogy ?t a társbérl?jük megkérte, vigyen nekik is kenyeret, és mit tegyen akkor, ha mindenki csak egy veknit vásárolhat.
A pápaszemes férfi rögtön megszólalt, úgy beszélt, mintha ? lenne a f?pék a Gláznernál.
– A társbérl?töknek le kellett volna jönni ide. Kenyeret csak az kaphat, aki sorba áll érte! Jól néznénk ki, ha egy ember felvásárolhatná az összes pékárut.
A Pista gyerek akart valamit mondani, de szerencsére az öccse bokán rúgta. Igaza volt Attilának, mert ha az az ostoba bátyja sokáig jártatja a száját, a végén még ketten együtt sem kapnak két veknit, márpedig az – ha a társbérl?nek is adnak bel?le – édeskevés a Darvas családnak. Attilának a bátyján kívül még három testvére volt, nem beszélve a szül?kr?l, meg a vénséges nagymamáról, aki velük osztozott a két szobán, amiben laktak. Pista nagyon büszke volt rá, hogy ?k igazi lakásban laknak – lehet, ezért nem szerettem ?t annyira, mint az öccsét, merthogy mindig hetvenkedett ezzel –, nem úgy, mint mi, akiknek csak üzlethelység jutott a Sziget utcában. Nálunk azonban béke volt mindig. Darvaséknál meg, valahányszor felmentem hozzájuk, zsongott a fejem az örökös hangzavartól, mert a társbérl?k szintén sokan voltak, annyi ember meg mást sem tud csinálni, mint folyton veszekedni. Hol a konyhán, hol a fürd?szobán, valamin mindig marakodtak. Mi csak négyen laktunk az üzlethelységben, ami nekem akkor is jobban tetszett, ha éjszakánként néha bilit kellett használni, mert ki a fene akart bajlódni éjnek idején a bezárt kapuval. A mi vécénk ugyanis a ház folyosóján volt, a kapun belül.
– Majd bent a boltban meglátjuk mennyit adnak – súgta nekem Attila. – Annyit veszünk, amennyit lehet.
Bólogattam neki, engem aztán nem kellett meggy?zni. A mutter ugyan egy szóval sem mondta, mennyi kenyeret vegyek, de egy huszast nyomott a markomba, és ha adnak annyit, akkor viszek három kétkilósat, hiszen a jó ég tudja, sütnek-e holnap.
Már vagy egy órája álltunk a sorban, az üzletet még mindig nem nyitották ki, de a Fürst Sándor utcai mellékbejárat ajtaja résnyire tárva volt, csak úgy áradt bentr?l a frissen sül? kenyér illata. Csodálkoztam, hogy az emberek nem rohanják meg innen hátulról a pékséget, hiszen senkit sem lehet a végtelenségig ingerelni.
Az a négy-öt ember a túloldalon még mindig vitatkozott valamir?l, vagy talán csak beszélgettek. Mindenesetre érdekes dolgokról, ha már ?ket nem csábította ide a kenyérillat. Meg azt a néhányat sem, akik odasodródtak melléjük hallgatózni. Na, az már aztán csoportosulás volt.
Attila megrángatta a kabátom ujját; sose fogom megtudni, mit akart mondani, és gondolom, hogy ? is nagy hirtelen elfelejtette a váratlan lövések miatt. Valaki kés?bb azt mesélte, gépágyúval l?ttek, és dum-dum (die kell egy magyarázat az olvasónak, hogy mi az a dum-dum golyó ) golyókat, holott ez nemzetközi törvények szerint tilos. A lövések hangjával egyid?ben hullott a nyakunkba egy csomó törmelék meg k?darab; annak a tudálékos tanárkép?nek eltört a szemüvege, vérezni kezdett a homloka, de abban a pillanatban ? sem tör?dött vele, mint ahogy az égvilágon senki, mert mindenki azon volt, hogy minél el?bb elbújjon valahova.
Egy asszony ijedtében hasra vágta magát, egy másik átbukott rajta, kettejüket majdnem agyontaposták a menekül?k. Mindenki hétrét görnyedve futott, amerre látott, kapualjak, üzlethelységek beszögelléseinek fedezékébe. Pedig nem is ránk l?ttek, hanem a szemközti sarokra, ahol az a pár ember vitatkozott.
Csak egy szemvillanásra nézhettem oda, mert egy férfi vonszolni kezdett magával, átfogta a vállam, és er?szakkal húzta félre a fejem.
– Nem neked való látvány ez, fiam – mondta, miközben csuklani kezdett, azt hittem, rögvest elhányja magát.
Annyit azért észrevettem, hogy az épület sarkából jókora darabot kiszakítottak a lövedékek, s hogy a véres törmelék között ott hever az a néhány ember, akik az el?bb még vitatkoztak. Hogy milyen állapotban, azt csak kés?bb láttam meg. Nem messze t?lük egy másik férfi a fejét fogva nyüszített, és a hirtelen beállott csendben ez a nyüszítés az egész város fájdalmával felért.
A férfi egészen a Duna moziig rángatott, ahol, úgy érezte, biztonságban lehetünk. Hál’ istennek a két Darvas gyerek is ide futott. Velük mégiscsak jobban éreztem magam, mint azzal az – állandó csuklással és hányingerrel viaskodó – emberrel.
Még vagy tízen húzódtak oda mellénk, és mindenki holtsápadtan, néma csöndben várakozott.
A kenyeret eközben változatlanul sütötték.
Az utcában senki és semmi nem mozdult egy jó darabig. Filmeken láttam ilyen állóképet. Mindenki dermedten várt. Arra, hogy újabb lövések dördüljenek el, vagy arra, hogy vegye már valaki a bátorságot, és mozduljon meg végre. Én is erre vártam. Láttam a két Darvas gyereken, hogy ?k is. Mentünk volna már vissza a pékhez, kenyér nélkül egyikünk sem akart hazamenni.
Végre megmozdult egy középkorú hölgy. Nem hiszem, hogy ? lett volna a legbátrabb, hiszen a cipész üzletének portálja alól kilépve éppen ellenkez? irányban indult el, a Katona József utca felé. A fal mellé lapulva araszolt kapualjról kapualjra, majd látva, hogy nem esik bántódása, siet?sre fogta lépteit, végül futásnak eredt, de akkor aztán úgy nekilendült, mintha sohasem akarna visszatérni erre a környékre.
Lassacskán mindenkibe visszatért az élet. Voltak, akik a menekül? asszony nyomába eredtek, sokan azonban a pékség felé kezdtek visszaszállingózni.
– Gyerünk! – mondta Attila. – Menjünk mi is.
– És ha lel?nek? – kérdezte a bátyja kétségbeesetten.
– Nem fognak lel?ni. A körút fel?l állunk sorba.
Az a férfi, aki engem idáig tuszkolt, most felkapta a fejét.
– Miért pont a körút fel?l, te gyerek?
– Mert a Falk Miksa utcából l?ttek, az Országház fel?l.
– Na és?
– Onnan pont arra a sarokra van rálátás, amit telibe trafáltak. A pékség körúti oldalára már nincs. Az országház fel?l egész álló nap lövöldözhetnek, oda akkor sem csap be egyetlen golyó sem.
A férfi igen csak összeráncolta homlokát, nagyon csúnyán nézett Attilára. Úgy t?nt, tán még felpofozza, amiért ilyen ostobákat beszél. De amit mondott, az egyáltalán nem volt hülyeség, és némi töprengés után az a jóember belátta ezt.
– Okos vagy, te gyerek – mondta.
Azt hittem, Attilának fejébe száll a dics?ség, ? akar most majd irányítani mindent. Elhúzódtam mell?le, engem aztán ne vezényeljen. Ám Attila csak rándított egyet a vállán, ezért is szerettem ?t jobban, mint a Pistát, aki az öccse helyett fuvalkodott fel. Egyszerre megjött a bátorsága, és nagy magabiztosan indult a pékség felé. Követtük.
Az oldalbejáró ajtaja változatlanul ki volt támasztva, talán mert odabenn a kemencék mellett nagy meleg lehetett. Nem tudtam megállni, hogy be ne kukkantsak, az az áldott jó kenyérillat úgy vonzott, mint gombost?t a patkómágnes. Csak egy fehérköpenyes n?t láttam, aki kerekeken guruló polcokat tologatott ide-oda, a polcokon meg ott sorakoztak a frissen sült kétkilós veknik. Összefutott a nyál a számban.
– Van már kenyér – mondtam Attilának.
– Miért ne lenne? – vágta rá elbizakodottan, de rögtön alább is adta. – Csak adjanak is!
Most rajtam volt a sor.
– Miért ne adnának? – kérdeztem t?le, s igyekeztem legalább olyan pökhendi lenni, mint amilyen ? volt az imént.
Nem válaszolt.
Az a férfi, aki engem a mozihoz kísért, megint ránk szólt.
– Ne nézzetek oda, fiúk!
Persze hogy odanéztünk mind a hárman.
Csúnya látvány volt. Azt a négy szerencsétlent a saját anyjuk sem ismerte volna fel. Az egyiknek leszakította a golyó a karját, ami ott lógott a falról, mintha a lövedék tapasztotta volna fel. A másiknak elt?nt a feje, a harmadiknak lába hiányzott, a negyediket kettévágta egy telitalálat.
A friss kenyér illatával poros törmelék szaga keveredett, meg egy másmilyen szag is, talán a szertefolyt véré, vagy a széttrancsírozott beleké, ezt nem tudom pontosan, egyiket sem szagoltam még azel?tt. A gyomrom felkavarodott. Azt nem tudom, hogy a szagoktól-e, vagy a borzalmas látványtól, de hogy abban a pillanatban egy falat zsíros kenyér sem csúszott volna le a torkomon, az holtbiztos. Igyekeztem hát nem nézni arra.
Attila példáját többen követték. A sor most a körúton formálódott, és a Nyugati felé növekedett. Mert lövöldözés ide, lövöldözés oda, kenyér mindenkinek kell, és sem a félelem, sem a borzasztó látvány nem tudta elriasztani az embereket. Jóllehet, korábban inukba szállt a bátorságuk, ám azért el?bb-utóbb mindenki el?merészkedett a fedezékekb?l, s most legalább annyian álltak sorba, mint a lövöldözés el?tt. Az új sor kialakulásánál minden átrendez?dött. Én meg a két Darvas gyerek az els? tíz közé kerültünk. Biztosra vettem, nekünk most már jut kenyér, ugyanakkor azt is tudtam, ha kezembe kerül, nem fogom letörni a sarkát, ahogy elképzeltem, mert teljesen elment az étvágyam.
Néhány ember az átellenben lev? sarkon is ólálkodott már, egészen közel a hullákhoz, mintha segíteni akarnának azon, amin már úgysem lehet. Talán ismer?seik, barátaik voltak a cafatokra tépett áldozatok, s most szörnyülködve szemlélték, hogy emberi formája sincs már azoknak, akikkel alig néhány perce még élénk vitát folytattak. A körülöttem állók nem néztek oda, inkább a pékség kirakatüvegén keresztül bámultak a boltba.
Aztán egyszer csak kinyílt a bolt ajtaja.
– Az els? tíz bejöhet – mondta az ajtóban álló marcona férfi, és szigorúan számolni kezdte a belép?ket. Nem volt vita, nem volt veszekedés, hanem az emberekb?l egyszerre szakadt fel a sóhaj: végre!
Két kenyeret vásárolhatott mindenki.
Egy termetes asszonyság, akinek egyik karjáról füles kosár lógott, másik kezében meg egy üres szatyrot szorongatott, protestálni kezdett. Zavarosan beszélt nagy családjáról, meg rokonokról, látogatókról, mint akinek nagy esküv?i vendégseregr?l kell okvetlenül gondoskodnia, de az ajtónálló pék gyorsan és erélyesen leintette.
– Két kenyér, punktum. Másoknak is kell, hogy jusson.
Lehet, hogy ez így volt igazságos, én azért sajnáltam a két Darvas gyereket, mert ha két veknit odaadnak a társbérl?nek, a maradék kett?t rövid id? alatt felfalja a népes család, estére megint nem lesz kenyerük. Az egyáltalán nem volt biztos, hogy másnap megint kinyit a pékség.
Eziránt többen érdekl?dtek, mire a pék széttárta karjait, és csak annyit mondott: nem rajtunk múlik. Hogy mégis kin, azt valószín?leg ? sem tudta.
Szorítottuk magunkhoz a kenyereket, mintha az életünk múlna rajta. A feltámadó h?vös szél ellenében jólesett a melege, jólesett beszívni az illatát is, meg tapintani a barnára sült, ropogós héját. Els?sorban mégis azért, nehogy valaki kikapja a kezünkb?l, mert a kapuk alatt ácsorgó emberek irigy tekintete követett, amerre mentünk. Páran odaszóltak nekünk, érdekl?dtek, hol vettük a kenyeret, s hogy van-e még. Aztán volt, aki megkérdezte:
– Eladó a kenyér, fiúk?
A mutter sírva fakadt, amikor megérkeztem, s én azt hittem, örömében a kenyerek láttán, ámde rögtön kiderült, hogy máshonnan fúj a szél.
– Itt volt apád – szipogta. Gyorsan körbenéztem, hátha még meglátom. Csakhogy már nem volt sehol. Ez akkor is jó hír, gondoltam, mert ha otthon volt, az azt jelenti, már itt van Pesten, és akkor hamarosan vissza fog jönni. Nem értettem, miért sírdogál a mutter, még az öcsköst is megszeppentette vele, amikor örülnie kéne, hiszen miel?tt elmentem kenyérért, éppen amiatt sopánkodott, hogy mi lehet a faterral.
– Ha itt volt, akkor nemsokára megint hazajön – mondtam magabiztosan és reménykedve, mert a fater nagyon hiányzott.
A mutterból erre még jobban kitört a sírás.
– Fegyver volt nála, éppen csak beszaladt megmondani, hogy ne várjuk, mert dolga van. Milyen dolga lehet neki fegyverrel?
Nagy nehezen lecsitítottam. Megnyugodott valamelyest, de a kenyérb?l nem kért, mondván, hogy ilyenkor ? nem tud enni.
Leszeltem két karéjjal a még meleg veknib?l, és megkentem mind a kett?t zsírral. Egyet magamnak, egyet meg az öcskösnek nyújtottam oda, azt azonban már ráhagytam, szórja meg ? maga cukorral. Mohón haraptam a karéjból, fenséges lakoma volt az akkor.
Ma már mégis nagyon bánom a mohóságomat, meg azt is, hogy egyáltalán elmentem sorba állni kenyérért.
Jobb lett volna, ha otthon maradok. Inkább otthon lettem volna, amikor a fater beállított.
Mert az apám soha többé nem tért haza.
Legutóbbi módosítás: 2011.10.06. @ 18:48 :: Bányai Tamás