Már a színház mögött ropogtak a szovjet fegyverek. A német és magyar csapatok visszavonulása, zavaros menekülésre emlékeztetett leginkább. Hja, csupán pár milliós volt az a sereg és a tiszt urak úgy döntöttek, ők életben maradnak, bármi áron túlélik!Nagyapám 54 éves volt, fogsággal együtt hat évet lenyomott az első világőrületben is. Mikor hős parancsnokai utasították, hogy szakaszával robbantsák fel a hidat, csak ennyit mondott halkan: „Végünk van „.Tudta, „stratégiailag” beáldozzák őket, „magasabb” célokért. Egyezkedni próbált, amiről szintén tudta, hogy esélytelen, főleg abban helyzetben, de megpróbálta.A híd fölrobbantása lehetetlen, értelmetlen és esztelen, érvelt. Azt is tudta, hogy hátramaradva, ott és akkor, nem lehet fogságba esni, mindössze meghalni. Bátran viselkedett!Furcsa, hogy a magyar tisztnek akkortájt nem a felettese, hanem bármelyik német tiszt dirigált… Parancsmegtagadás, üvöltötték a hajót elhagyó kapitányok.Talán néhány perc telhetett el a visszautasítástól, az ítéletig és annak végrehajtásáig, „parancsmegtagadás” miatt.A górék elhúztak, a legénység jelentős részét, „biztosítékul” hagyva maguk mögött, húsnak a húsdarálóban. A városon, két héten át, éjjel-nappal vastag sorokban, mint sáskajárás özönlött át az a szovjet hadsereg, amit tizenkettejüknek kellett volna megállítani.A híd kézen-közül mégis felrobbant…
Legutóbbi módosítás: 2011.10.15. @ 05:17 :: Boér Péter Pál