“Kérem elvtársak, kérem!”… Hogy mondhattam ilyent, hogy várhattam el az engem szerető munkásosztálytól, hogy ilyen mondat hallatán ne szisszenjenek fel. Egyáltalán hova lett a munkásosztály, az engem tisztelő és az általam tisztelt munkásosztály? Kik voltak ezek az emberek itt, akik, nem mint máskor, mikor néha az engem választó nép hangulatilag mélyebbre süllyedt, hanem egész egyszerűen úgy viselkedtek, mint az idegenek. Le kell vonnom a tanulságot, idegenek voltak! De hogy jutottak be ennyien az országba… és ilyen tökéletes nyelvtudással…25 évvel ezelőtt, amikor… megválasztottak…, hatalomra jutottam a nép akaratából, a munkásosztály szolgálatába szegődtem. Számtalanszor előfordult már, hogy az első igazi nagygyűlés után, amire fölkért engem a nép, a lelkesedés mélyebbre esett, ilyenkor a stáb mindig gondoskodott arról, hogy egy korábbi helyszín hanganyagával a teljes nép tudtára csakis pozitív, lelkesítő, felemelő hírek juthassanak el. Hiszen vezetőjük nélkül semmire sem jutnának. Egyértelmű, hogy ebben az országban mindig mindenkinek, én és asszonyom biztosítjuk a jelent és a jövőt. Kiirtottunk már annyi csökevényes gondolatmenetet a nép teljes egyetértésével. Ezt a mondatot nem lett volna szabad megengednem magamnak, ennyire nem degradálhattam szeretett népem szemében önnön személyemet! Meg kell hagyni – és ezt már csak a legmélyebb tudatalattija súgta oda a tudatának -, hogy eszük ágában sem volt tapsolni, sem jelszavakat skandálni, de szeretett munkacsoportom, az igen szeretett népemet meggyőzte, hogy ez nekik nagyon hasznos. Az is igaz, hogy enélkül már hangyáztam, hogy milyen hatalom az olyan, ahol csak elvagyok egy szűk környezetben, a nép maximum tudja a nevemet, de ebben ki is merül. Így kénytelen voltam a heti 4-5, egyenként 8-10 órás nagygyűlést az ország minden részén megtartani, hogy mindig és mindenki pontosan tudja, hogy ki is az ő hőn szeretett vezetője. Innentől már a tudatalatti nem működött, csak a tudat. Nem hiszem, hogy ezek az abberáns gondolatok esetleg torz hozzáállás volnának, ellenkezőleg! Itt van egy nép, aki végre olyan embert kapott vezetőnek, mint én és olyan tudóst, mint az én feleségem. Így bármikor, bármihez, amikor szükség volt, pontos útmutatást tudtunk adni az élet minden területén, hogy azt miként éljék és tegyék. Ezt a munkásosztály nagyon szereti és elvárja tőlünk. Én is nagyon szeretem a munkásosztályt, azt a tulajdonságát különösen, hogy minket ilyen nagyon szeret és ekkora mértékű a bizalmuk irányunkban. …De hová lett a munkásosztály? Ki volt ez a rengeteg idegen? Máskor is előfordult már sok minden, olyankor az első bajkeverőt a biztonsági emberek kiemelték a tömegből, hogy a nép, a munkásosztály nyugodtan élvezhesse előadásom gyümölcseit. Most miért nem léptek? Azt sem értem, miért rángatott hátra a hátam mögött álló néhány elvtársam… Olyan ostoba ez az egész, ilyen helyzetbe kerülni. Érthetetlen, mire vár még a minden helyzetre kiképzett és minden lehetetlen, hipotetikus, személyem, személyünk elleni támadás kivédésére felkészített commando, miért nem lép akcióba? Csak nézem itt az órámat, sehol nem jönnek a helikopterek. Nem ugranak ejtőernyősök, nem lőnek szét minden támadót… terroristát! Hiszen tényszerűen tisztázott, hogy a nép agya én vagyok… és nem kis mértékben a feleségem is. Ő a nép szülőanyja! A nép elleni támadás, az ellenem történő támadás, tulajdonképpen államcsíny, államellenes bűncselekmény! Hogy nem lépnek közbe, hiszen másodpercekre lebontott tervek vannak. Szóba sem jöhetett volna, hogy most itt ácsorogjunk egy fal mellett…A diktátor csak gondolkodott, nem értette a körülötte zajló eseményeket. Az a fajta volt, akit belterjes diktátornak nevezhetünk, esze ágában sem volt rendszerét a határokon kívülre vinni, épp ellenkezőleg, a határokat használta annak, ha úgy tetszik saját személyének bástyájául. Olyan Kínai Nagy Falként, hogy még véletlenül sem mehessenek ki az őt szerető nép fiai közül egy sem és a csakis ellenség külföldi ne jöhessen be. A külterjes diktátor, Mint Hitler vagy Sztálin, nagyon hasonló a belterjeshez országán belül, a különbség az, hogy ő írja rendszerét és öntömjénezését tűzzel vassal kifelé is. Így emberünknek értelmezhetetlen volt az őt lediktározás, holott az volt, a legkeményebbek közül! Vaskezű, semmit el nem tűrő kegyetlen. Azt nem értette, hova tűntek, akik egyből megértették 25 éve? Feszes vigyázzülésben, merev érdeklődő tekintettel, fél percenként felugorva, őt éltetve, tapsolva, gagyi jelmondatokat skandálásával, körülötte talpnyaltak és két nappal azelőtt még zokogva kérték, hogy le ne mondjon. Nézte az órát meg az eget, aztán jobbra nézett, nem feltétlenül a legjobb formáját nyújtó felesége irányába, aki teljes testében remegett. Így beugrott neki, hogy kidolgoztak egy utolsó tervet arra az esetre, ha mégis netán, a teljes képtelenség bekövetkezne vele szemben, hogy egy életre megválasztott, minden szintű vezetésük ellen valamely aljas csoport sikeres merénylettel, -csak úgy hipotetikusan gondolva az egészet természetesen-kivégezné őket, az utókor, a munkásosztály, a nép felé történő üzenet gyanánt, az Internacionálét kell énekelniük, mielőtt a golyózápor elindulna. Megadta a hangot, elkezdett énekelni. Talán addig jutott el, hogy “Fel, fel ti…”, azt sem lehetett érteni. Emocionálisan nem volt ura magának. Oly annyira nem volt ura magának, mint amennyire ura volt mindenki másnak azelőtt! Látta és hallotta, amint a hadnagy kiadja a parancsot. “Csőre tölts! Cél! Tűz!” Az ujjakat nézte és még egy utolsó igazi megdöbbenés rohant át a rettegő testén, mikor látta, hogy azok megmozdulnak a fegyverek ravaszain.
Legutóbbi módosítás: 2011.10.13. @ 13:15 :: Boér Péter Pál
