Szaporodunk, mint erdőben a fák,
a Földet szívjuk haldokló tüdőből,
úgy fojtogatjuk, mint testet a rák,
és fenékig merítünk az Időből.
Itt minden sejtre terem milliárd,
az iramtól az élő visszahőköl,
az önpusztítás úgy öl, mint a bárd,
és leszeli a bolygónk fejét tőből.
Iszonyú csönd lesz. Nézi a világ,
ahogy utánunk vágyódnak a fák.
és kimerednek csonkjaik a földből,
a lezárt szem a végtelenbe lát,
mert kinyitják az égbolt ajtaját,
ha Isten épp a kék bolygón dörömböl.
Legutóbbi módosítás: 2011.10.14. @ 17:30 :: Böröczki Mihály - Mityka
