A délutáni hőségben alig mozdul valami. Majdnem teljes a csend. Csak egy tyúk kotkodácsolása hirdeti büszkén, eredményesen ült a hang gazdája szalmafészkén: megvan a mai tojás.
– Érte mehetnék – morfondírozom – nagyim örülne, mint mindig. Nem megyek. Arra is lusta vagyok. Majd összeszedem mindet később. Hadd tojjanak még. Lesz még bizonyosan több is, hiszen nagyanyám megtojózta kedvenceit, akik engedelmesen meglippennek* neki etetéskor. Inkább bámulok a Kossuth utca felől poroszkáló alakra. Már messziről felismerem. N. Lali az, a Kosornyóról**, alattam jár vagy két osztállyal. Nem barátkozunk, de ismerjük egymást, alig néhány száz méterre lakik tőlünk.
Lali szó szerint “poroszkál” . Nagyokat rúg a kerékvágásban majdnem bokáig érő porba. Az engedelmesen száll fel körülötte, a hátas sem prüszköl tőle, mert az csak egy méretes vessző, amin rúgtat felém. Lalin felgyűrt ujjú, kockás ing van, ami itt-ott lezseren kilóg a lábszárközépig érő, kinőtt, feslett nadrágból. Ez így tökéletes a mezítlábas, szőrén ülő lovagláshoz. A porfelleg egyre közeledik. A botparipa nagy ágaskodással és nyerítéssel áll meg drótkerítésünk sarkánál, a járdán. Még lábával harcisan kapar, kapál is egyet a keskeny betonon. Felnőtt férfiak módjára elegyedünk szóba úgy, hogy én a drótkerítés bels, ő pedig a külső oldalán áll.
Hunnan jössz Lajcsi? – kérdezem bevezet?nek.
– A „Nájlonnál” vótam potázni.***
– Hunnan van hozzá pízëd?
– Nëm tod’, he? Én mindig nyerëk, mer lëfogom húszfillérësëket, hogy azok pontosan úgy essenek a fődre, ahogy az énnékëm jó – mondja Lajcsi nem kis büszkeséggel. – Të, tudsz potázni? Ëgyszërű: fej vagy írás.
– Nëm – válaszolom, és ennek megfelelően rázom a fejem – De hogy nëm vëszik észre a csalást?
– Ez nëm csalás, hanëm kunszt! Gyorsan és ügyesen úgy kell csinálnyi, a többiek në vëgyík észre. A nagyobbak még fogadnak is rám, mer’ én mindig kivëszëm a nígyet – ötöt a hat darab húszasból – jött a szakszerű, már-már profi felelet.
– Máma is Pongrácz Jani hat forintot tëtt rám, oszt’ mëgnyertük. Nízd mëg, itt van belüle kettő! – Erre nagyot nézek, és mi tagadás irigykedem is egy kicsit. Jó lehet ilyen gyorsan, sokat keresni.
– Hát, ez nëm a tëfélídnek való. Të fël së tudnál egyszërre hat húszast úgy hajíntani, hogy együtt pörögjenek, és fejjel fëlfelé essenek a fődre.
– Mír, nekëd mindig úgy esnek?
– Persze. Nígy vagy öt mindig. Amíg hatbul megvan legalább a nígy, addig ismétëlhetëk. Oszt’ nem ritka, hogy kivëszëm a hatot is – magyaráz.
– Én még sohasem potáztam – mondom zavarodottan.
Majd megjegyzem:
– Oszt’, mit szól ehhë’ a csaláshoz a lovad? – Lajcsi olyan megvetéssel teli, gunyoros arccal néz rám, mintha Bugyi Sándort, a debreceni taligást vagy a tollas zsidót látná maga előtt valamelyik szüreti felvonulás alkalmából. Poros, szeplős arcán, a huncutan hunyorgó, apró szeme mellett, a homlokáról izzadságcseppek vágnak világosabb medret le, az álla és a nyaka felé. Mindez zavarhatja, mert kézfeje egyetlen mozdulatával elvágja az izzadság-patakok útját, majd megszólal:
– Kettőnk közül ikább të, mëg apád vót a csaló. Remílëm, esztet tudod?! – néz rám sunyi biztonsággal. Megdöbbenek. Miről beszél ez? Rá is kérdezek:
– Eszt mëg hunnét vëtted?
– Onnét, hogy idësapám beszílgetëtt idësanyámmal errül.
– Lajos bátyám? Oszt’ mit mondott?
– Hát, asztat, hogy apád, a „gépész úr”, a háború előtt, a csíplísnél feketín csípëlt a ríszës aratóknak, mëg az ëgy-két hódas, félkódis nípeknek. Minknékünk mëg még az ocsú után is ki akarta vënni a gépríszt****. De a mázsakönyvbe is be akarta íratni. Azokét mëg nëm. Mëg is lakolt írte. Apám mëg ennyihány gazdatársa jelëntette fël, a lógërből***** vittík el a frontra.
Az utóbbiról hallottam anyámtól. De az okáról nem. Homályos képek rémlenek fel: hármasban kísérjük apámat a szomszéd falu eltt lévő kanyarig, ahol a fekete-fehér kerékvető kövek mellet sűrűn álló, büszke, ezüstösen zöld jegenyék bajonett-hegye szúrt a végtelen kékségbe, és kísérte apám hátizsákos, egyre kisebbedő alakját, amíg az teljesen el nem tűnt a szemünk elől. Anyám sírva mondja:
– Nem látjuk többé apátokat.
Igaza lett. Lajcsi zökkent vissza a valóságba.
– Pedig tudhatta vón apád, hun lakik az Isten, kijé a főd!
– Kijé, lajcsi?
– Azoké, akik mëgdógoztak, mëgharcoltak írte. A magyaroké.
– A ríszesek nëm vótak azok?
– Az aljaníp vót, éhenkórász. Most ippen azok az embërëk akarják az apámfélíket behajtani a közösbe, akinek apád hamisan csípëlt. Az is csalás, hogy të még ílsz.
A megdöbbenéstől alig jutok szóhoz, látva Lajcsi mélyen ülő szemében a lobogó gyűlöletet.
– Hogy-hogy? – hebegem.
– Úgy, hogy hiába látta anyám a templomba a kërësztëlődet, të csak az anyád rívin tartozol a falu nípihë.
Még régebbi, nagyon foszlányos képek, hangok tolulnak lehunyt szemhéjam, értelmem mögé: kongó lépések…, nagy üresség…, vakító, fehér magasság…, az orgona mindent betöltő zengése…, hideg a víz a homlokomon és a tarkómon…, valaki magas fejhangon beszél…, nem emlékszem mit. Ráébredek, én emlékszem a keresztelőmre. Ezek létezésem első emlékei. Nem volnának elegendőek ahhoz, hogy éljek?
– Hé, huvá rívedtél?! Tán csak nem szígyëllëd, mi vótál?
Nem tudom, Lajcsi látja-e rajtam, bizony, szégyellem.
Mindkét kezemmel fogom a hatszögletű szemekből szőtt drótkerítést úgy, hogy az orrom hegye talán át is bújik a kerítés valamelyik méhsejtjén, kapaszkodom.
– Mondanék még valamit – szörcsögi némi szánalommal.
Közelebb hajlik a zurbékoló****** szájával, mintha valami titkot akarna elárulni, felfújja az arcát, akár egy trombitás, és nyállal teli szájából, kimért pontossággal szembeköp. A nyála ellepi az egész arcomat. Kellemetlen idegen szag, megalázottan törölgetem. A szégyen szinte éget. Lajcsi nevetve galoppozik a Kosornyó felé.
A rozoga drótkerítés áthatolhatatlan fallá tornyosul közöttünk. Még a harmadik szomszéd távolságából is hallom, Lajcsi-vitéz, bocsánat, ifjú vitéz N. Lajos kacag, és viszi, örökíti át fiainak szégyenemet.
– Anyá-ám…, Édesanyám…, hogy volt…, hogy van…, hogy lesz ez?!
*meglippen: leül, lekucorodik
**Kosornyó: ma Széchenyi utca
***Potázás: pénzdobáló játék, adott távolságból, falhoz vagy vonalhoz; az érméket az dobhatja fel, akinek a fémpénze a legközelebb esik le a kijelölt határvonalhoz; a földre fejjel érkez? érmék a feldobót illetik; a többiek fogadhatnak, a feldobott érmékb?l, hány fog fejjel fölfelé a földre érkezni.
****géprész: cséplési díj, természetben
*****lóger: kazlas, asztagos szér?, csépléshez
******Zurbékolás: folyadék, nyál hangos forgatása, gy?jtése a szájban
(Nájlon=Nylon: régi, szövetkezeti vendégl? gúnyneve)
ë: nyílt e bet? szimboluma
Legutóbbi módosítás: 2011.10.16. @ 14:14 :: Csillag Endre
