B.-né, Lujza néni, gömbölyded alakja döcögve közeledett a Hajnal utca sarkán álló, nádfedeles házhoz. Bal kezéből áttette a jobba a kis batyut, amiben ugyancsak fontos holmik lapultak meg. Át ám, mert a pakk kendője minduntalan beleakadt a drótkerítés ki-bedőlő szemeibe. Lujza néninek ugyanis keskeny volt az ötven-hatvancentis betonjárda, ami igencsak közel nyújtózkodott a kerítések mentén, már ahol egyáltalán volt a faluban.
– Csak otthon lenne Lídia! Az urammal mégsem varrathatom meg ezt az alsóneműt?! Ő férfiszabó. Asszonynak való ruhák szabását nem tanulta. De hogyan is venné az ki magát, ha valaki hívatlanul betoppanna a műhelyébe, amint éppen engem kerülget a centiméterszalagjával a kezében, amivel egyszerre átal se érne?
Mikorra ezt a termetes asszonyság végiggondolta, el is érte a porta kis kapuját. Lenyomta a kilincset, az engedelmes kattanással engedte nyitni a jobb időket látott deszkaalkotmányt. A kapu nyílása épp csak elegendő volt a kerekded hátsó átpréseléséhez. A középkorú asszony lihegve lépett fel a nem túl magas, téglázott tornácra. A második, gerendából ácsolt oszlopnál megállt, letette csomagját, és bosszús mozdulattal igazította meg- megrengő tokáján kockás fejkendőjének kettős kötését, ami minduntalan kioldódott. A negyedik oszlop után, elérve a konyha ajtaját, eltessékelte magától Kesztyűt, a közepes termetű, keverék kant, aki valahonnan, az udvar hátuljában lévő szalmakazal mögül szaladt elő az ismerős lihegésre. Lujza néni ugyanis beszélgetésekre is át-átlátogatott a varrónőhöz. Az “ismeretség” tehát régi keletű volt a kutya és közte.
A bennfentes látogató bekopogtatott. A konyhában senki sem tartózkodott, Lídia jött ajtót nyitni, a varrógép mellől, ami az utcai szoba egyik pici, négyszemű ablaka előtt állt, a döngölt padlón.
– Jó napot, szomszédasszony! Mi járatban tetszik nálunk járni?
– Jaj, Lídiám. Nagy az én bajom! Azt remélem, maga tud rajtam segíteni.
– Tessék beljebb kerülni! – invitálta a ház asszonya a jövevényt, miközben azt gondolta befelé mosolyogva: „Nagy magának mindene, nem csak a problémája.” A kihúzható asztal mellől széket húzott a vendége alá.
– Foglaljon helyet, kedves B.-né asszony!
A “páciens” hálásan fogadta az ülőalkalmatosságot, az viszont keserves nyikorgással jelezte nemtetszését. Szuszogva bontogatta bugyrát az asszonyság, amib?ől színes svájcisapkák kandikáltak ki a csodálkozó Lídiára.
– Lídiám, ugye megérti, nem tudok magamnak készen melltartót venni. Azokat a vékonyabb, szokásos anyagokat, amikből jobb időkben lehetett ilyesmit varratni, most egyáltalán nem lehet kapni. Meg nem is igen tartottak úgy – közben hatalmas melleihez emelte a kezét -, ahogy kellet volna.
– Bizony, ez az átkozott háború mindent elvitt – mondta a varrónő, még mindig befelé somolyogva. Kezdte érteni, mire szolgálnának a svájcisapkák. Sejtelme beigazolódott.
– Lídiám, az Isten áldja meg, tudom, maga varrja a faluban a legszebb gallérú férfiingeket. – hízelkedett Lujza néni – Varrjon már nekem ezekből a sapkákból egy erős melltartót!
– Szívesen megcsinálom, de ezek között nincs két egyforma színű fejfedő sem, melyikre gondolt, kedves Lujza?
– Mit gondol, Lídia, ez a zöld, meg ez a sárga…
– Ha a nagyságuk megfelelő, én nem bánom, hisz’ a színek úgysem látszanak a felső ruházat alól – mondta most már Lídia hangos nevetéssel, nem tudván tovább türtőztetni magát. B.-né, Lujza néni kicsit restelkedve, de együtt nevetett a háború utáni nyomorúságon a varrónővel.
*
Valaki erősen verte a kerítést. A kutya mérgesen ugatott. A verécét kinyitva egy ezerráncú, öregasszony kiáltott ki:
– Na, mi a fene evett mán megint ide benneteket?!
– Jáj, ereg komájasszony, nincs válámi deglett tyúk minknékünk?
– Nincs hát.
– Jáj ne is legyík! Bizony isten, há nem! De á fijátál komájásszonyho jettünk vóná á kerestjányávál.
– Azt látom. Mit akartok tüle?
– Jáj, nem bírok evvel á lurkóvál, miótá megnőtt á csecse. Áztát hájtogátjá, néki is olyan csecstátrtó ke’, mint ámilyen á komájásszony Erikéjének ván. Áttul olyán csínos.
A hangos beszélgetésre kijött a kapuhoz Lídia.
– Na, Mária gyere be. Méretet veszek rólad. Varrok neked takaros melltartót – közben kedvtelve nézte, milyen szépséges cigánylánnyá fejlődött az egykori purdé, akit tizenhat évvel ezelőtt tartott keresztvíz alá. A mérés közben megállapította magában, az anyja teremtését, nagyocska kosarakat kell a keresztlányomnak varrni.
Eljött hamarosan az idő, amikor Mária férjhez ment M. Lajcsihoz. Mikor bejelentette a nagy eseményt keresztanyjának, az hamiskásan megkérdezte, ahogy a szó kihozta:
– Osztán hogy vót a nászéjszakával?
– Jáj, kerestányám! – mondta Mária szégyenlős pirulással – hád elmentünk Lájcsivál á tengeribe…
– Fényes nappal ?- kérdezte Lídia
Legutóbbi módosítás: 2011.10.31. @ 20:38 :: Csillag Endre