Mint hajdani szertornász, szívesen tartózkodtam a tornaterem környékén, s ha úgy adódódott, egy-egy félórára-órára tornaruhára vetkőzve kipróbáltam, mire emlékeznek még az izmaim. Az eredmény bizony siralmas volt. Még a talajon hagyján, de szereken hiába melegítettem be rendesen, nagyon tiltakozott a testem a próbatételek ellen. Így maradt a csöndes szemlélődés, vajon mit képesek a gyerekek megtenni abból, amit a tornatanár elvár tőlük. Egy hasonló szemlélődés alkalmával tűnt fel néhány jó mozgású fiatal. Mondtam a tanárnak, szívesen foglalkoznék velük szakköri tevékenység keretében.
Megbeszéltük, és meg is indítottuk a tornakört. Persze, a gyerekek inkább küzdősportot szerettek volna gyakorolni. Biztattam őket, hogy arra is sor kerülhet, ha már megfelelő állóképességre tettek szert. Az ökölvívás-oktatására tettem ígéretet, s hogy nem sikerült magasabb szintre jutnia egyiküknek sem, az nem az én lelkiismeretemet terheli. A KISZ-titkár ugyanis letiltatta, mikor már kesztyűt is húzhattak, mert összeegyezhetetlennek ítélte a kommunista erkölccsel (ő!)
Ez így történt, de maradt a torna, illetve valamilyen akrobatikaféle. Öt diák képezte a törzsgárdát – tizennégy és tizenöt évesek. Már a második edzésen megcsinálták az előre- és a hátraszaltót. Az alkalmi jelentkezőket is szívesen beengedtük, szeressék meg a tornát, a testedzést, ha nem is mernek a mutatósabb gyakorlatokkal megpróbálkozni.
Efféle jelentkező volt Andris is, aki ha nem is heti rendszerességgel, de gyakran eljött az edzéseinkre. Magas, szemüveges fiú volt, mondhatnám, két ballábas. A bemelegítő gyakorlatokon lelkesen futkorászott a többiekkel, a karkörzés, guggolás, törzshajlítások nagyjából mentek is neki. A rendes talajgyakorlatok már nem. Ameddig az „akrobaták” gyakorolták a tigrisugrást, a nyújtott szaltót, fejkörzést, meg más ilyesmiket, közben Andris a bordásfalba kapaszkodva ugrándozott két lábbal. Fél lábon nem sikerült még kapaszkodva sem.
— Kicsit rugalmasabban próbálj ugrálni! — biztattam.
— Jó, jó — válaszolta némileg kifulladva.
— Ne erőltesd túl magad, nem vagy szokva! — nyugtattam.
Otthagytam próbálkozzon tovább, a többiek is igényelték a segítségemet. Gyűrűn akartak éppen „bűvészkedni”. Csak biztosító övvel engedtem, de mégis majdnem baj lett. Józsika — egyébként jó mozgású fiú —, igen súlyos volt az asszisztálóknak és elejtették. Szerencsére a szőnyegre. Az ijedtségen kívül más baj nem történt. A dolog nem vette el Józsika kedvét a további munkától. Annyira nem, hogy később a Testnevelési Főiskolára iratkozott, és tornaszakon jeleskedett.
Egy másik alkalommal megkérdeztem a bordásfal mellett ügyködő Andristól — kíváncsiságom győzött a diszkréció felett —, hogy mi készteti erre az önkínzásra? Nyilvánvalónak látszott, hogy nem örömmel végzi a gyakorlatokat, már amire képes volt.
— Tudod — fogott bele a magyarázatba —, nekem szükségem van a fizikai tevékenységre. Nagyon feszített szellemi munkát végzek, az érettségi is közeledik, de a diákakadémián megnyertem egy versenyt, és most nemzetközi szereplésre készülök. Nem vallhatok szégyent.
— Hogy jön ide a torna?
— Hát nem érted? Kell a mozgás, hogy jobban tudjak tanulni, koncentrálni. Egy ilyen délutáni gyakorlat után egy hétig is úgy fog az agyam, hogy magam is csodálkozom. Meg aztán még az utcán is könnyebben mozgok utána.
— Kocogni nem szoktál?
— Néha, de nem szeretem, hogy megbámulnak. Meg elég sok gondom van az egyensúlyommal, félek, hogy elesem. Itt köztetek biztonságban érzem magam…
— Nocsak!
— Így igaz! Meg még segítséget is kapok tőletek; figyelmeztettek, megmondjátok mit és hogyan tegyek.
Elgondolkoztam azon, amit mondott. Egyikünk számára sem volt olyan hasznos a rendszeres testedzés, mint neki. Mi sem bizonyítja jobban, hogy azon a bizonyos nemzetközi megmérettetésen is ragyogóan szerepelt.
Most, évtizedekkel a tornatermi találkozás után, a világ élvonalába tartozik, mint a fizikai tudományok kutatója, és örömmel emlékszik vissza a bordásfal melletti ugrándozásokra.
Legutóbbi módosítás: 2011.10.30. @ 19:25 :: dr Bige Szabolcs-
