Lóháton látott először, úgy tizenhat éve, lent a réten. Akkor még az effajta móka nem volt divat.
Én állattenyésztőnek vallottam magam, más azt gondolta: magyarán paraszt. Hiába mondtam én a városi ficsúrnak, hogy a lovaglásnál szabadabb érzés alig, ha van, talán még ki is nevetett, amiért ez az egész – kockás ingem, kócos hajam – tagadhatatlanul vidékre vall. Most aztán már végképp nem tudom, hogy mit gondoljak róla. A világ hálójában fennakadva lát, ezerszer írja, hogy megmaradt benne az a tizenhat évvel ezelőtti kép és nem tudja megérteni, hogy én már alig járok a rétre. Ha teszem is, csak elnyújtózom ott a fűben, míg a felhőlovak átvonulnak a karám fölött, és restellem picit, hogy már nem vagyok paraszt, hiszen amióta Vulkán átugrott felettem, csak csodálni tudom őket, de rettegem a hirtelen mozdulatukat. Ha bevallom ezt, már azt mondják, hogy valami kamu vidéki lány vagyok s e cím manapság kicsit sem divat, pedig én, ha jön az ár, felveszem a fekete gumicsizmáimat…
Persze azt is tudom, abból már a virágmintás divat.
Legutóbbi módosítás: 2011.10.09. @ 06:59 :: Kőmüves Klára
