Fázósan húzom össze magamon a kabátot, megérkezett a téli zimankó. Az utálatos. Sajnálatos módon, a nagykabátokkal együtt jár, hogy a n?k visszavedlenek felismerhetetlen bábokká. Sehol egy kivillanó boka, nemhogy egy comb! Életkedvem a nulla köré redukálódik a téli hónapokra.
Kilépve a kapun, a látkép lehangoló, dérmaszatos autók, szürkeség, morcos arcok. Mondtam már, hogy imádom ezt a várost? F?leg a benne lakó embereket. Ám mindenekfelett a rosszkedv? embereket…
Muszáj ?ket szeretni, legalább felebaráti szeretettel, különben képtelenség lenne elviselni reggelente, ahogy némelyikük felökleli az embert, annyira rohan a busz után. Mivel számukra ez elemi érdek, most is épp ezt teszi egy élemedett korú hölgyemény. Lábujjaim fájdalmas megrázkódtatásán túl még látom, amint felpattan a járm?re, mögötte lobog csodálatosan ocsmány, denevérszárnyakra hajazó téli kabátja. Valami különleges darab lehet. A szagából ítélve kecske és áporodott Chanel keveréke. Mármint sz?rileg és illatilag. Meglehet, hogy szerencsétlen kabátot galád módon becsméreltem, de tovasuhantában a kisasszony haja szintén megért volna egy misét. Szegény dédnagyanyám hordta ilyen, zsírtartósította kontyba szorítva a haját, már azt a kevéskét, ami kilencvenéves korára még megmaradt.
Istenkém, hogy mennyi élmény éri az embert Budapesten, így, kora reggel, a kapun kilépve.
Mély sóhajjal konstatálom, hogy a mai napom sem lesz rózsás, hacsak nem teszek róla valamiképp. Amíg kitalálom, ezen mint segíthetnék, addig baktatni kezdek a munkahelyem felé. Zsebre dugott kézzel is fáznak az ujjaim, magamban a jegesmedvék öreganyját szidva belelépek egy pocsolyába. Legott megmerül benne a legszebb ex báli cip?m. Jeges lötyi áztatja a zoknimat, hát kell ennél több ahhoz, hogy az ember a hetes busz alá vesse magát?
Nyugodt lélekkel mondhatom, kell. De csak egy nagyon, nagyon apró nüansznyi. Például annyi, amennyi a felismerés, nem pocsolyába léptem, csupán az aluljáró lépcs?je el?tt, hangulatosan lejt? járda által képz?dött mélyedésben összegy?l? vizeletbe, legalábbis a színe és távoli szaga alapján.
Undorodva játszom a gondolattal, hogy inkább hazamegyek, lezuhanyzom, és visszafekszem aludni. A pillanat törtrésze alatt elvetem az ötletet, dolgozni kell, különben kirúgnak, én, saját magamat.
Ázott fuszeklivel, lelkemben egy ötéves gyerek sértett önérzetével rohanok tovább, most már abszolút nem tör?dve a körülöttem örvényl? emberekkel, még a n?kkel se, még akkor se, ha teszem azt, fél pucéran álldogálnak a hideg placcon. No, álljunk csak meg egy percre. Azért ezzel tör?döm, igaz, hogy mindössze annyi id?re, amíg végigmérem és konstatálom, ez a példány a szokásos bérledér, aki az aluljáróban szokott fuvarra várni. Kivételesen téliesített munkaruhában vacog; a neccharisnya kockái közül lilás-kékes árnyalatú b?r kandikál, lábikóján szandál helyett, oltári ízléstelen pata jelleg? bokacsizma, méteres sarkakkal. Föntebbi régiókban miniszoknya és sz?rmellény.
Merem remélni, hogy nem saját termelés? bundából készült, kinézetre viszont legalább annyira rusnya.
Be kell ismernem; látványosan elromlott a kedvem, egész napra kicsellózott velem a nyirkos zokni, meg az id?járás. Hihetetlen, milyen gyorsan képes az ember fia beérni a munkahelyére, amint beköszönt a fagy! Megállok a bérház kapujában, a zsebemb?l kikotort kulcs nem és nem akar beleférni a zárba… sem keresztben, sem hosszában, sem mérlegállásban. Sehogy.
Rápillantva egyb?l megoldódik a talány. Tenyeremben a kocsi kulcs pihen. Az a drága, merthogy az iroda mindösszes kulcsa az autó keszty?tartójában kucorog. Az autóm pedig a parkolóban, ahol el?z? este hagytam, és ahová ma reggel indultam, még a denevérszárnyas trampli el?tt.
Mondtam már, hogy imádom ezt a várost? A benne lakó emberekkel? Legf?képpen azzal a hülyével, aki most itt áll, egy szál értetlenségben, hétf? reggel az irodája ajtajában.
Nem mondtam? Valószín?leg azért, mert egy hangyányit sem igaz!
Legutóbbi módosítás: 2011.10.18. @ 10:02 :: Kovács András