– képmásainkból…”
Ugye sejted, ki húzta végig ujját
a kovácsoltvas kapun?
Már akkor megriadtál vérbe mártott kezétől,
pedig csak gyertyaformát hajlítottál,
s öntötted tele forró viasszal tenyerét
– cinikus mosollyal kísérve.
Sohasem hittél jelent, sohasem hittél olyan jövőt,
mely most a körmök pattogásán át
fémjelként őrzik álmatlan éjszakáidat.
Semmi hited inog, elmúlt temérdek tejszín-szűz napod,
langy életed, ezen egyszerű körömhang járja át
gyalázva nyugalmad, sértve méltóságodat…
Tenni akartál, hát tettél is érte,
kimertél minden vizet az Úr játszóterén…
Még hosszú sorokban álltunk,
s hiába kértünk áldást szerszámtól erős kezedre
– te mégis ütöttél… Mennyire más így látni,
ahogy szánalom üli arcod.
Bevallom ritkán,
de még ennyi idő után is szól érted ima
bár csak halkan, s csendesen hangzik el neved
– mert hát, valaha az is volt.
Látod? Most én mosolygok, csupán szánalmadon
nekem öröktétel ez, nem pedig elég…
Nincs dolgod más, csak gyere szembe
és nézz úgy, hogy lássam a riadalmat szemedben
– melyet, te sohasem láthattál viszont…
Bevallom pajkoskodom, mikor kezem kerítésedhez ér,
vagyok, mert lehetek gyermek, s élhetem legszebb férfikorom…
Hisz’ számunkra embert, magadnak állatot faragtál
– képmásainkból.
Legutóbbi módosítás: 2011.10.19. @ 09:11 :: Kovács György
